A (nyugat-) bácskai Fehér-ház emlékezete

Fehér Ferenc egy költészeti, a szó legnemesebb értelmében: szép építmény. (Emlék)háza van Doroszlón, ez meghatározza a hozzá való viszonyomat, fiatal korom óta. Akkoriban még
nagyon kevés versét ismertem, őt személyesen soha nem is volt alkalmam megismerni. Azt
viszont egyből éreztem, hogy közelednem kell hozzá. Az autentikus parasztház, amelyben
lakott, engem is bevonzott. Közös közünk van (ehhez) a tájhoz. Közöm van az ,,odaátról”,
Horvátországból hozott, mívesen faragott oszlopokhoz, amelyek a háza tornácának gerendáit tartják, a díszbokorzattal benőtt udvarhoz, amely számtalan író-olvasó találkozó helyszíne volt a múltban. Ma néptelen, akár a néptelenedő falu, a sajátunk, amely keretezi a (hó-,) ó- fehér házat.
Ez, az ,,övig a földbe ásott” költő segített a háza szomszédságában lakó házaspárnak
örökbefogadni a barátnőmet, aki így csecsemőkorában, állami gondozásból került
Doroszlóra. Fehér Ferenc szomszédságába. Általa ismertem meg a költő bútorainak,
könyveinek súlyát. Arról, hol és hogyan élünk, következtetni lehet, nemcsak arra, hogy
milyen emberek vagyunk, hanem, arra is, hogy milyen szellemben alkotunk.
Nagyfény szülötte minden bizonnyal hűséget fogadott származása iránt. ,,Jobbágyok
unokája” és erre büszke, akkor is, amikor esetleg hátrányt jelenthet számára ez a ,,hagyaték”.
Az őszinte megtartó magatartàs látszik a doroszlói ház bútorzatán is: minden darab
autentikus, paraszti jellegű de semmi nem álságos vagy kirakati, minden funkcionális, a
,,magoságy” is.
Szerettem a hàzban lapozgatni a könyvek szerzői példányát. Ott és onnan választottam aztán ki a Fehér- verset, amelyet elszavaltam az egyik szavalóversenyen. A kutyám és én, ez volt a címe. Ma is tudom az első versszakot: ,,Tetemed fölött dongók danáznak,/pár perc, s eláslak itt, a kertben./ Hű szemed nem pihen rajtam többé,/ nem néz rám soha senki szebben.”
Akkoriban még mértékkel osztották a gyerekeknek dicséretet meg a sikerélményt, ezért máig ható, mély nyomot hagyott bennem, hogy harmadik lettem azon a versenyen…hogy éppen Fehér-verssel, biztos nem véletlen.
A következő ,,találkozás”, amikor otthon, Doroszlón meghívtak a Fehér Ferenc emlékére
szervezett éves szavalóverseny zsűrijébe. Az Apám citerája című vers többszólamúságát sok éven át volt alkalmam meghallani, ahogyan az Álom a dűlőutak szélén is mindig, hol pozitív, hol negatív értelemben, de egyedi élményt és mondanivalót nyújtott, a versmondó gyerekek előadásában. Mégis, ha már előadóművészet és versinterpretálás, akkor a Fehér- versek megzenésítése lehet a műfaj gyöngyszeme. Ennek az ízig-vérig bácskai, környezetéből rövid időre sem szívesen távozó költőnek a poétikája csupa zeneiség és ritmus. Ha van térzene, akkor lehet táj-zene is, ez Ő, a verseivel. A vajdasági versénekesek szinte mindegyike foglalkozott vele valamilyen formában. Ahogyan a nyelvi tér és táj egykor szintén kitágult számára, verseinek szerbre és angol nyelvre történő fordításaival.
A doroszlói, sajnos mára feloszlott Hobby Band zenekar a zentai Énekelt Versek
Fesztiváljának egyik évadában vagy talán több éven keresztül is megzenésítette Fehér Ferenc verseit. Művész-himnuszt csinált például az arc-poétikai elemeket is tartalmazó Szeressetek jobban című költeményből. Hadd idézzük meg egy részletében: ,,…Eztán több leszek, mint az emlék, mint a múltam,/aki eztán lát, nem lát szomorúan, dúltan./Hogyha holnap mégis megvert szemekkel járnék,/ szeressen jobban, öleljen át e tájék.”
Emléke is megérdemli a gyengéd dédelgetést. Szerencsére az utókor szintén így véli. Fehér
Ferencről utcát, teret neveztek el Újvidéken, Topolyán, Zentán és Doroszlón is, róla kapta
nevét a pirosi művelődési egyesületet. A tartományi székvárosban a magyarság mellszobrot emeltetett a tiszteletére és tisztelői évente megkoszorúzzák azt. Aztán ott volt/van a gondos kiadó, a Forum, amely 1978- ban megjelentette a Madarak folyója című, harminc év verseiből válogató, gyűjteményes kötetet is. Azóta leginkább ebből szemezgetnek a versválasztáshoz, pedagógusok és irodalmi csoportok egyaránt. Doroszlón a Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesületen belül elvileg még működik egy Fehér Ferenc Irodalmi Csoport. A berkeibe tartozva a régebbi és a közelebbi múltban szintén, készülve egy-egy eseményre, többször kapaszkodtam meg Fehér kevésbé népszerű vagy ismert, ám nagyon vigasztaló, szinte visszadédelgetőnek ható, néptanítói soraiban. Ilyen például a Mindazoknak című vers: ,,Mindazoknak, akik vállukra emelték ezt az évet is:/a belegörnyedőknek, a roskadozóknak,/a mások gondolatába belehalóknak…/Mindazoknak, akik hívő cselekvéstelenek között/tagadtak, de cselekedtek’/ a kezet szorító megbékíthetetleneknek,/ álmatlanok között a koránkelőknek…/ Mindazoknak, akik mehettek volna,/s mégis itthon maradtak’/ akik egy-egy vércsöppet az életünkbe falaztak- /perzsaszőnyegek fölött is/ a hűséges falaknak…/Mindazoknak, akik csak adtak, adtak,/s ünnepléseinkből kimaradtak…”
Mintha csak ma szólna mindezzel az örökkéval(l)ósághoz…
A fák című versben pedig természeti, táji hasonlatokkal okít: ragaszkodásról,
fennmaradásról, (meg)tartásról:
,,Csaltak már csúcsokra a messzi fenyvesek,/s ittfogott egy-egy dús lombú kőris,/hogy rám
peregtessék mindazt, mi elveszett./Minden levél egy-egy mennyboltot őriz…/S a fénylő
fejsze, az idő, ha törzsükbe vág,/talpon várják azt is, testvériem, a fák!”

Néhány éve felkeresett bennünket a faluban a költő lánya, Fehér Magdika, hogy tegyünk
valamit az Emlékház sorsa érdekében. Megpróbáltuk összehangolni az elképzeléseket:
közösségi tér, szálláshelyekkel, művésztelep stb. Jött a covid, két lépést hátráltunk mind, a
közeljövő sem kecsegtet a nagybefektetések, pláne nem a művészeti projektek
megvalósíthatósàgànak lehetősègèvel. Én azért még nem engedtem el teljesen a dolgot,
dédelgetem az esélyét a ,,Fehér-térnek” a faluban. Egyik megemlékezés alkalmára írtam is
egy Fehér(-)dalt, amely érinti azt a tájélményt, amelyben ,,találkoztunk”, még
kamaszkoromban és folyamatosan, közösségilég is összetart bennünket a jótékony
emlékezetnek:
Fehér(-)dal
(Fehér Ferencnek)
Nyár. Akác és ármány. Szűnni nem akaró. Bácskai évszakok. Öröklakója vagyok. Szeretni
mindig lehet. Jobban. Kő-párna. Por. Izom. Minden nyom valódi. Minden erő vagyon.
Amiről nem tudja más. Mennyit ér. Csak a föld. Az ég. A vér. Ér alá futás. Ami benned van.
Osonó csobbanás. Elmosódik. Össze(f)ér. Az ember megáll(ja). Magasodik. Akármi várja.
Cselekvő. Nép ring a szélben. Az ősz csitít. A tél emlékezik. A madarak vissza(t)érnek.
Tavasz. Van. Versek nyílnak. (Sz)ívekbe zárva. Dombok. Lombok. Táj-öröm. Fogalmak. Túl
a ködön. Varjak eszik a vetést. Sarjak veszik a vetést. Feledés. Nincs. Bácska (sz)ép.
Örökhagyó. Lenni tűz. Égni szó. Nem félni. Élni. Költészet. Sziget. Sziget-költészet.
Világraszóló. Hely. Szigetlakó az ember. A költő előbb idegen. Aztán barát. Végül szerelem.
Öröklét. Örök halál. Feltámad benne a táj. Hűség a tájban. Tavasz. Nyár. Ősz. Tél-
homályban. Visszafordítja az időt. Nem hal meg. Átalakul. Mindazoknak. Akik szeretnek.
Tesznek. Elfogadnak. Feltétlenül. Váratlanul. Semmi és mindenség. Ha bealkonyul. A fák
alatt. Fenn a dombon. Házban. Udvaron. Földeken. Templomtornyon. Hazatérő. Lélek
vagyok. A jövőt (ki)mondom.

Elhangzott a 70. Kanizsai Írótáborban, 2022. szeptember 8- án

Szerda Zsófi fotói

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .