BetűKépHang

Lennert (Móger) Tímea-Kollázs

2012 őszén kiadott kötet, Lennert (Móger) Tímea Kollázs című verseskönyve az Areión Könyvek negyedik darabja.

Vélemények a kötetről: 

Lennert (Móger) Tímea egy gyermek kíváncsiságával, figyelmével, lelkesedésével fedezi fel újra a világot. Pillanatképei sajátos világlátásáról árulkodnak. Finom iróniája és öniróniája kordában tartja a néha öncélú szárnyalásra hajló sorokat. Eljátszadozik a szavakkal, hangzásokkal, fogalmakkal, aztán megpróbálja létrehozni saját költői nyelvét. Többnyire sikerül neki. Fiatal kora ellenére a szerelem csak áttételesen van jelen költészetében. Az a bódulat, amely pályakezdő költőkre jellemző, teljességgel hiányzik soraiból, csendes belenyugvás, bölcs helyzetfelismerés dominál az illúziók helyett.

Balázs F. Attila

Groteszk flört egy hazafélében, csapdába vezető egérútAz íráson kívül nincs más, csak feledés és megalkuvás. És mégis: az emberemlékezet az üzenő falon vers, vagy akár sanzon által jelez, s a jelek behálózzák, akiket elérnek. Akkor is, ha egy illanat csupán az élet, csalástesti mese. Lennert (Móger) Tímea világa kilátókilátó a szürkületben és szürkületből, az egyedüllétben és az egyedüllétből, Lennert (Móger) Tímea versei egy társkeresés állomásai, történetei − szónemjátékokkal, aránypárokkal, renddel. Lennert (Móger) Tímea megtalált társa pedig az olvasó lehet, az olvasó kell legyen.

Bene Zoltán  

Tisztára mosott, leszűrt gondolatok világába kerül az olvasó Lennert (Móger) Tímea költeményeit olvasva, egészen a világra való gyermeki rácsodálkozásig: „gyerek vagyok, / testetlen lelkem: / tejút, / tej a zabpehelybe” (Kollázs). A verseknek szinte mindegyike mégis feszültséggel telített. A meg nem oldott helyzetek, ellentmondásos érzelmek megállapításokként vetülnek ugyan a papírra, de éppen a kiélezettség visszafojtott közlési módja fokozza az érzelmi töltést, már-már a robbanásig – ám ekkor véget ér a vers. A szójátékok − „Az önkívület, / napba néző / (h)arca;“; „(P)illanat“; „(T)esti mese“; „más kép / (másképp)”; „önmagamból (ki)felé” −, a különlegesen szép szavak alkalmazása (napszűrtepontszépillanatvörösposztó-tó) különös módon teszi egyedivé a verseket, a költészetben való létezést, amely már-már a létezés csöndjévé alakul. Ez a csönd azonban ugyanakkor a személyiség csöndje is, a feszengő, visszafojtott szavak csöndje, amely a szerzőt az írás újra meg újra kiteljesedő, immár létszükségletté vált útjára vezeti. S amelyen, minden bizonnyal, érdemes továbbhaladnia.

Kovács Jolánka  

Ügyesen szőtt, hangsúlyos szavakra tördelt személyes mesék szólnak dalban, midőn elmondójuk és hallgatójuk ugyanaz a kívülről és belülről egyaránt figyelő, aki önmagához szól mindenekelőtt – így röpíti szerte varázsigéit. A szójátékokban, valamint a leleményesen variált mondatpárokban bővelkedő monológok sora általában fanyarra hangszerelt, máskor meg éppen csipkelődő, miként a titkos álmaink sem csalhatatlanok, s lám, végül a szemünk láttára történik meg a csoda: valaki végleg előbújik a csigaházából. Lennert (Móger) Tímea versei friss hangot ütnek meg, a kötet színvonalában is egységes; a válogatás jól tagoltan rendszerezett: folyamatosan tágul ki előttünk egy érzékletesen személyes költői világkép.

Sinkovits Péter  

Lennert (Móger) Tímea első, katapuLTként is körülírható kötete a játék örömével és komolyságával adományozza meg az olvasót. Első megközelítésben a Kollázs darabjai asszonáncok, párhuzamok, szójátékok ereje mentén rendeződnek könnyed, dinamikus képpé. Ám elidőzve, oda-vissza forgatva a szavakat, a jel és a jelentés viszonyának elemi kérdéseivel is szembesülünk. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kötetben a szavak újraszervezése módszerként jelenik meg, mely képes lételméleti elgondolások felé vezetni az olvasót. A címadó versben például a hiányérzet / érzet-hiány a távollét – jelenvalóság megszokott oppozícióján belül kérdez rá a korábban meglévőnek, birtokoltnak a semmítésére. Azaz a hiány már nem csak valami közelinek, belsőnek az elvesztése, hanem a távoli jelenvalósága is: amíg nem ismerem be / bizonyos dolgok szükségét / addig Isten is csak távollét. Vagyis a hiány/szükség mint valaminek a távolléte már nem kizáró ellentétben, hanem korrelatív viszonyban áll a jelenléttel – ebben az esetben a transzcendenciával. A (T)esti mese megformálása szépen példázza e költészet belső logikáját és szabadságát, hiszen a zárójelek, soráthajlások által felkínált lehetőségek az alkotás dialógusára hívják a Másikat. Így a versek megszólítottja és az olvasó egyaránt a kollázs alkotójává és a szövegjáték játékosává válik. A játék persze néhol pimasz is, mint a Vasárnap reggel(i) esetében, ahol a két templom (a kocsma és Isten háza) között vasárnap reggel (sem) könnyű meglátni a perdöntő különbséget. Lennert (Móger) Tímea folyton változó Kollázsa talán minden olvasó által új darabkával bővül, s ha így van, bízzunk benne, hogy e kép-könyv-tárgy számtalan alakuláson megy még keresztül! „Aki a játékot nem veszi komolyan, az játékrontó”.

Tülkös Terézia

„Holnap is hétköznap lesz”

Új könyv: Lennert (Móger)Tímea: Kollázs. Areión Könyvek, Szeged, 2012

Elsőkönyves a zombori születésű, Doroszlón élő Lennert (Móger) Tímea, ezt viszont Kollázs című verskötetéből nem lehet kiolvasni. A versek kiérlelt világképről, egységes hangütésről, megállapodott poétikáról tanúskodnak. Nyoma sincs benne tévelygő útkeresésnek, vagy az induló költőkre jellemző elragadtatott lendületnek, itt minden átgondolt, megfontolt, leülepedett, és ha ezek után bárki is valamiféle hidegen steril, hermetikus költészetre gondolna, ne tegye, mert Lennert(Móger)Tímea verselése éppenséggel szenvedélyes. Ráadásul csipkelődőn ironikus és marcangolón önironikus.

A verseiben megszólalónak meg kell küzdenie a magánnyal, de a társas léttel is, akárcsak a hallgatás és a megszólalás, a rejtőzködés és a megmutatkozás kettős vonzásának kényszerével. A szembenállásokra épített költői világ nem csupán a versmondatok jelentés szintjén bontakozik ki, hanem a nyelvhasználati kettősségekre épül. A költőnő fétisként babusgatja a nyelvet, a szavakat, elemeire bontja őket, hogy jelentéstöbbletet nyerjen, akár önmaga ellentétébe fordítsa értelmezésüket, megforgatja szókapcsolatait, és az olvasó máris eltérő hangulattal szembesül, mint az előző verssorban. A szavak és versmondatok jelentésmódosítására irányuló nyelvi alkímia során a szerző leggyakrabban használt írásjele a kötő-meg a zárójel, és szívesen él a sortörés adta lehetőségekkel. Egyetlen példa a Vajkés című vers derekáról és végéről: „a kés: vaj,/a vaj: kés,/sose talál magára az/eszköz eszköz mar, ad[…]vág a szél:/éle van,/él-e?/van.

Fekete J. József, Magyar Szó- Új könyv- rovat

A Kollázs doroszlói bemutatójáról


Az illusztrátor, Pusztai Virág grafikusművész alkotásai a kötetből…

További képek: https://www.szegedilap.hu/fenykepek/pusztai-virag–kollazs/

Tömörség és játékosság

Néhány kérdés a „feltöltekező” Lennert Móger Tímeához- Vajdaság Ma

Október 30-án mutatták be Szegeden, a 17. Őszi Kulturális Fesztivál eseményeként Lennert Móger Tímea: Kollázs című verseskötetét. A Doroszlón élő szerző első verseskönyve az Areión Könyvek egyikeként jelent meg, Pusztai Virág illusztrációival kiegészülve. Az ifjú költőnőt, újságírót, művelődésszervezőt kérdeztük munkásságáról, illetve a Kollázs című kötet megjelenésének körülményeiről.

Az Írjak? című versedben magad is boncolgatod a kérdést: kell-e egyáltalán tollat ragadni? Ezen felül, mi viszi rá az embert, méghozzá a próza eszközeivel élő újságírót arra, hogy versekbe tömörítse gondolatait? Azt írod, “a méhecske beporoz” – esetedben mi volt a méh, és honnan hozta a virágport?

– Ez amolyan költői kérdés a versben… Természetesen igen fontos, hogy elolvassák, amit leírsz, de azt tapasztalom, elsősorban a belső (vagy felső, külső) indíttatások azok amelyekre különösen érdemes odafigyelni. Eleinte a nagyon erős érzelmi ingerek hatására születtek a versek és az bizonyult a legsikerültebbnek, ha együltömben. Aztán ahogy kezdett a folyamat mind tudatosabbá válni, kezdtem rátalálni magamban a vers érlelési folyamataira. A tömörség pedig meghatározóvá vált bennük, de azt hiszem ez jellemzőm az (újság)írásban is, és az élőbeszédben is.

Költészeted folytonosságában fontos mérföldkő a Kollázs, mint az első köteted. Mi inspirált a versek ilyen jellegű rendezésére, összeállítására, miért most, és mit takar maga a cím: milyen alkotórészek építik, alakítják ki költészeted első Kollázsát, azaz mi alapján válogattál?

– Többször pályáztam már kézirattal. 2007-ben ennek köszönhetően a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad Szélnek feszül a táj című versantológiájában is megjelenhetett több szövegem. Ugyanebben az évben a tornyosi (sajnos mára feloszlott) Mosoly vers -és énekmondó csoport készített performanszt a verseimből, Kónya Sándor versénekes pedig, akinek a megzenésítések köszönhetőek a produkcióban, a saját vers és kotta gyűjteményes köteteibe is belefoglalt néhányat. Rendszeresen publikálok szinte a legelejétől (2000 óta) viszont meggyőződésem, hogy semmi sem íródik meg előbb, mint az ideje volna. Az Areión Kulturális Egyesület ajánlatánál éreztem az alkotói szabadságnak azt a lehetőségét, amelyik beérlelhette végül ezt a gyűjteményt. Azért nevezem gyűjteménynek, mert a rostán azok a versek mentek át, amelyeket már valahol megjelenhettek, tehát megítéltettek valamiképp, de ezzel együtt beleillettek egy saját koncepciómba is.

Egyik kritikusod, Kovás Jolánka szerint is feszültséggel telítettek a verseid. Meddig lehet fokozni a feszültséget egy versben, illetve később, az összeállítás pillanataiban, a feszültség hogyan rendezhető el, vagy éppen be magába a kötetbe?

– Születésük időrendje szerint vannak egymás után sorakoztatva a szövegek. Ennél fogva úgy hullámoznak a hangulatok, illetve az indulatok benne, ahogy az elmúlt, több mint tíz év alatt bennem és körülöttem is. Nevezhetnénk őket akár naplóverseknek, de a Kollázs cím talán jobban meghatározza az egymásra vetített képek és hangulatok összességét. Leginkább viszont a könyvben szereplő Kollázs című vers jellege adta az ötletet a címválasztásnál.

Zomborban születtél, Doroszlón élsz – azt írod, ezek a helyek meghatároznak Téged. Konkrétan, hogyan vetül magukra a versekre e települések hangulata? Illetve mit érzel, hogyan hatott, illetve illeszkedett be maga a kötet a nyugat-bácskai, vagy akár a vajdaság miliőbe?

– A táj, az emberek közvetetten vannak jelen ezekben a versekben. A madarak (a doroszlói kötődésekkel is bíró Fehér Ferenc verseinek hatására akár), a vasárnapi reggelik és az értékrend, amit szerencsés esetben otthonról hozhat, vihet magával az ember – és nekem az otthont a Családom, Doroszló, Nyugat-Bácska, a Vajdaság jelenti. Így fokozatosan, szépen azt hiszem, sikerült mára felépülnie bennem. Kiépülnie meg a versnyelvnek sikerült, amelyik egyszerűen játékos, amellett igazán jól fogalmazta egy kedves barátom, egy irodalmár, hogy esetenként küzdés is a vajdasági posztmodern irodalmi hagyománnyal. A hatások szintjén biztosan az, minthogy olvastam Domonkos Istvánt, Tolnai Ottót és ezek az olvasatok nyilván beépültek a versnyelvembe.

Még egy kérdés a településeket illetően: köteted Szegeden jelent meg. Véletlenül alakult így, vagy valamilyen kapcsolat fűz akár az Areión Könyvek előző darabjaihoz, akár a városhoz magához?

– Több, számomra nagyon kedves személy él abban a városban. Volt idő, amikor úgy tűnt, közvetlenül is kötődöm majd Szegedhez hosszabb időre, aztán mégsem. Ezek még kamaszkori emlékek, de biztos vagyok benne, hogy valahol mélyen mégis meghatározzák a jelenlegi viszonyulásomat. Ez vissza is köszön a Szeged Effekt 2 (2012) antológiában megjelent versemben. Az Areión Kiadó jegyzi ezt a kötet is, ahogy a Szeged Effekt (2011) antológiát is, melyben szintén szerepelhetett a szövegem. Hálás vagyok a lehetőségért, hogy náluk jelenhetett meg a Kolázs-kötet. Nem voltak mennyiségi megkötések, magam szerkeszthettem egybe a verseket, ahogyan jónak láttam és a kivitelezésnél is végig műhelymunka folyt. Pusztai Virág grafikusművésszel, aki a remek illusztrációkat készítette, folyamatosan értekeztünk. Az illusztrációktól kezdve a tördelésen át a kész kötetig mindenbe pontosan beleláthattam. Ezt tartom a helyes eljárásnak, de sajnos igen kevés kiadónál megy végbe ilyenfajta eleganciával a kiadási folyamat.

Válogatáskor sok vers esik a rosta áldozatául. Kilátásban van esetleg egy másik kötet, ahova azok bekerülhetnek, vagy egészen új irány(ok)ba nyitsz a jövőben, új tereket hódít meg költészeted?

– A tömörség és a nyelvi játékok is megmaradnak, úgy tűnik. Kibontódnak azonban, az újabb, hosszabbakra sikeredett szövegekben. A táj, a minket körülvevő és a bennünk levő is újraértelmeződik, köszönhetően Stock János fotóinak és Váradi Balázs rajzainak, fotómanipulációinak. Velük szintén ez az alkotóműhelyezésnek nevezhető munkafolyamat zajlik. Hol a kép, hol pedig a vers van előbb, a lényeg hogy interakcióba lépnek egymással ezek a különböző műfajú alkotások, végül pedig reméljük majd egy egészet alkotnak.
A zEtna webmagazin, valamint a szintén Areión Kiadói illetőségű SzegediLap.hu, a Sziveri János Művészeti Színpad, a Sikoly folyóirat, a pozsonyi ab-Art Kiadó és a Szőrös Kő folyóirat, valamint az Irodalmi Jelen szintén meghatározó műhelyek, fórumok számomra. Időnként pedig utak, a fizikai eltávolodás válik szükségessé. Jelenleg Hollandiában tartózkodom, a családunk egyik része, a bátyámék élnek itt, a holland-német-belga hármashatár mentén fekvő multikulturális kisvároskában, Vaalsban. Nem túl hosszú időre jöttem el, de máris érzem, hogy a jótékony hatással lesz a munkámra ez az erős környezetváltás. Feltöltekezve fogok hazatérni.
(Fotó: Stock János)
Rizsányi Attila, Vajdaság Ma- Kultúra, 2012. november 23.

https://m.vajma.info/cikk/kultura/7963/Tomorseg-es-jatekossag.html?fbclid=IwAR39HZdyETycB49QT8nQ1zGjSe9BdymthvtK2JSqlmwx7Q1zM0M75akiEFg

Stock János fotója

Magában a gyermeket– Irodalmi Jelen- Kritika

Az első kötetes szerző tíz év verseit válogatta be a Kollázsba; mint mondta, azok a költemények kaptak itt helyet, melyek „már megmérettek valahol”, azaz publikálta őket. A legfontosabb szervezőelv a kronológia és a kötetcímben sugallt technika, mely előrevetíti eltérő kifejezési formák (szöveg és kép) összhangját – vagy legalábbis együtt működését. Így kerülhetnek a hosszabb szabadversek mellé négysoros mondókák, manók és tündérek a füstkarikákban, falusi képek és groteszk emlékek.  

Lennert (Móger) Tímea a vajdasági Zomborban született, jelenleg Doroszlón él. Ezek a közösségek formálták költészetét, melyben fontos szerepe van a néphagyománynak és az őt körülvevő tájnak. Falusi hétköznapokat jelenít meg, melyekben az ebédfőzés vagy a kocsmák látogatása ugyanolyan rítus, mint a templomba járás. Tájleírásai nem szimplán a láthatót jelenítik meg, hanem az abból fakadó érzéseket, saját értelmet adva így környezetének. 

„Elárvult ceruza
Papírmoha a házon
Keresztfára mászom
A félhold gondolája
Világító fáklya
Az éjszaka sötét vizén”

(Kilátó)

Lennert verseiben állandó ellentét feszül, döntéshelyzetbe kényszeríti magát és az olvasót is. Magány vagy együttlét? Írás vagy hallgatás? Mese vagy realitás? Ezek a kérdések szövik át a költemények nagy részét, amelyek a nyelvi megoldásokkal is játékra invitálják az olvasót. Homonimákkal (ég-vágy, vágy ég), paranomáziákkal (mintaló, hintaló), szóösszetételekkel (aszkézis-végtelen) és a tagok felcserélésével (végtelen aszkézis), különálló szavak összeolvasásával (pár harc, párharc), soráthajlásokkal (remény – telen) teremti meg a szerző a többértelműséget. A központozás, a gondolat- és zárójelek gyakori használata szintén ugyanezt a választhatóságot tükrözi, az olvasó dönti el például, hogy használja-e saját értelmezéséhez a zárójelezett részt vagy sem, tulajdonképpen így maga is a versek szerzőjévé válik.

„Tündérek helyett. (Köz)helyes.
Igaz, ami (i)gaz. Magamban
(így) hívlak. Tegnap
gondoltam, rágyújtok
(szivarka). Aztán mégse, gyújt
a fene, gondoltam vissza. Füst
lesz, ha rá(d)gyújtok füst lesz ”

(Illanat)

A fenti megoldásoknak köszönhetően nyitva marad az értelmezés, és hiába van funkciója a befejezetlenségnek, mégis hiányérzetet kelt, olykor kifejezetten zavaró. A költemények gyakran záródnak három ponttal, ez azonban sokszor funkciótlan, az adott vershelyzet továbbgondolása felesleges, néha szinte ironikusan lehetetlen.

„a bringa árnyéka,
hosszú béka
nap vizén –
csak ugratsz…”

(Flört)

Az egyszavas tőmondatok gyakran bizonyulnak zsákutcának, amelyek mindenféle rejtett jelentésuniverzum nélkül árválkodnak önmagukban. Máskor viszont asszociációs láncok segítségével Lennert emlékeket, hangulatokat, érzéseket fest, nagyon is plasztikus, megragadható módon. Szinte látható, ahogy képek, ízek, illatok, textúrák villannak fel az agyban, felidézve egy-egy életszituációt.

„tej a zabpehelybe,
zabpehely a tejbe jut:
az otthon íze,
gyermekágy,
anyaöl,
vasököl,
pléhzene,
eső és csatorna erezete”

(Kollázs)

Az egymásra halmozott kifejezések, kimerevített pillanatok gyorsan pergő diavetítésben kerülnek elénk. A költeményekre így inkább az egymásra halmozódó mozdulatlanság jellemző, a legtöbb „absztrakt és magányos, szabad és tétlen kép”. Azonban míg egy filmet órákon át tudunk nézni, a diavetítés hamar fárasztóvá válik, kapcsolódást keresünk a villanások között, az állóból mozgót kreálva. A Kollázsban ritkán pihenhetünk, nem sodor magával a „képsorozat”, hisz előtte nekünk kell fejben „leforgatnunk” azt. Kár érte, mert a folytonosság dinamikussá, könnyen befogadhatóvá tehetné az egész művet. 

„összeszorított fogakkal
tűröm a nappalt,
reggel, este rá kell érni egy
menetre,
dugni”

(Kollázs)

Állandó dilemma a leírhatatlan, kifejezhetetlen megfogalmazására való törekvés, összefüggésben az írás vagy elhallgatás kérdésével. A rendelkezésre álló nyelv kevés, hiszen „ha rólad beszélek nem lesznek szavaim”. A verseket Lennert a legszükségesebbig tömöríti, a nyelv ilyen mértékű felszámolása Weöres Egysorosait és Tandori egyszavas képverseit idézi (KatapuLT).

Lennert Tímea saját megfogalmazása szerint „tollhegyet mászik, gondolatokat ültet, beporoz, mint a méhecske” és végül „átadja magát az újjászületésnek”, azonban a konkretizált ars poetica ellenére folyamatosan végigkövethető a köteten a bizonytalanság. Nemcsak konkrét kérdésfeltevésekben, hanem a nyelvi megformáltságban is. Bevonja olvasóját a játékba, de olykor úgy tűnik, hogy nem tudatos választás ez, hanem a nyelv feletti uralom észrevétlen átruházása.

„Írjak?
Hallgatag színvak…
Nincsen közönségem”

(Írjak?)

A tükör, tükröződés visszatérő motívum a Kollázsban. Az írás tükör, ahogy Kukorelly mondja, aki Lennert költeményeire is nagy hatást gyakorolt, derül ki egy interjúból. A felület átjáró egy „csodavilágba”, ahol „tündérek, szárnyas malacok, manók és sárkányok” élnek. A mese és realitás összeütközése teremti meg a gyermekversek felnőtt szféráját, visszanyúlva ezzel a műfaj eredeti funkciójához. A csodás elemek hétköznapi problémáknak feleltethetők meg, megértésük, feldolgozásuk sokkal könnyebb ebben a megközelítésben. A mesealakokról alkotott idealizált kép így megbomlik, valóságelemek tolakodnak a fikcióba. A sárkány a „magány tornácán pöffeszkedik”, a tündéreket manók váltják fel, a „tulipán önmaga foglya”.

„Repülnék –
ellepnek a lepkék:
közelség –
csalás:
pillangó-marás”

(Csalás)

Az ellentétek harmadik rétegét a magány vagy együttlét kérdésével foglalkozó darabok alkotják. A kötet legszemélyesebb versei ezek. Az „Üzenő társ öntestét öleli”, az „üzenő költő” pedig „absztrakt és magányos”. Kidomborodnak a hiányzóban rejlő lehetőségek, összemosódik a van, nincs és lehetne közötti határ.

„Egymás számára
nincs más
Ez sincs”

(Háló)

Lennert Tímea a briliáns nyelvi megoldások, újszerű összetételek és a banális közhelyek, a gyermekvershez is gyenge sorok között lavírozik. „Jobbra dől, balra dől, billen” a mérleg „az agyonhallgatott szív, herélt fény és a csapdában élő egér, folyam, mely az élet vize” között. A legjobban sikerült alkotások egyértelműen a hosszabb versek (Groteszk, Kollázs), itt mutatkozik meg igazán, hogy a nyelvjátéknak nem szükségszerű alárendeltje a tartalom, a kettő összhangban tud működni egymással. Az Aránypár, Egérút vagy a Csapda című négysorosok azonban, az ironikus színezetet is figyelembe véve, egyszerűen kilógnak a többi közül. Mintha előzményét adnák a kötet más verseinek, inkább tűnnek szárnypróbálgatásnak, töredéknek, mint kész alkotásnak. A Kollázs pedig ezzel egy olyan válogatáskötetté válik, amely hiába tárja elénk tíz év többarcú szerzőjét, mégiscsak játékos zsengéket tartalmaz.

https://irodalmijelen.hu/05242013-1601/magaban-gyermeketA

Menni vagy nem lenni

Doroszlón forgatott kisjátékfilm, L. Móger Tímea forgatókönyve alapján, Goretić Péter rendezésében, sok- sok lelkes és hálát érdemlő közreműködő színész, színjátszó, statiszta, támogató segítő közreműködésével:

Stock János által készített hangulatképek a film bemutatójáról, amely a zombori Bosnyák Ernő moziban volt megtartva, 2014 nyarán:

Wilhelm József írása a filmről:

Menni vagy nem lenni

Vannak-e közös sorskérdései a magyarországi magyar és a vajdasági magyar fiataloknak? Mi az, ami elvándorlásra kényszeríti vagy csábítja a mai magyar fiatalokat a határon innen és túl? Milyen gazdasági, politikai hátterei vannak a migrációs folyamatoknak, vagy csupán csak a fejlett világra jellemző tömeghisztériáról van szó, magyar vonatkozású lokális kicsengésekkel? Egy rendhagyó vajdasági magyar filmbemutató nem a fenti felvetett kérdésekre keresi ugyan a választ, de témája, összmagyar tekintetben is, egy aktuális jelenség hátterét, az elmenés, az otthonmaradás döntéshozatalának súlyát boncolgatja egy szerelmi történeten keresztül. A zombori, Bosnyák Ernő filmesről elnevezett moziban, június 26-án egy aktuális témát boncolgató vajdasági magyar kisfilm bemutatójára került sor. Hogy miért épp Nyugat-Bácska úri városában, Zomborban? Bizonyára azért, mert a főleg húszas éveik elején járó fiatal filmes gárda tagjainak többsége ebben a régióban él és alkot, és mert ebben a szórvány magyar közösségben érezhető talán a legdöbbenetesebben a magyar fiatalok elvándorlása, valamint azért is, mert a kisfilm forgatásának a helyszíne a Zomborhoz közeli Doroszló volt. A házigazda szerepét, a felvezetést, méltatást Fekete J. József kritikus, író, újságíró vállalta a teltházas moziban. A filmbemutató közönsége feszült figyelemmel kísérte Fekete J. József gondolatait, aki kiemelte a helyi, igen fiatal alkotók lehetőségeikhez mért, minden várakozást meghaladó alkotását: – E kisjátkfilmet talán nem is lehet egészében méltatni, mert külön fejezetet érdemel a rendezés, a dramaturgia, a kamera, a vágás, a hang, a zene, tehát a film minden eleme és tényezője, és külön fejezet jár a forgatókönyvnek, meg a színészi játéknak. Külön fejezetet érdemel az is, hogy mindazok, akik részt vettek a film létrehozásában zömmel nagyon fiatalok – hallhatták az összegyűlt érdeklődők Fekete J. Józseftől. A bemutató végén Siflis Zoltán foglalta össze mondandójában a fiatalok által bemutatott alkotás szakmai vonulatait, valamint azt, hogy ezzel az alkotásukkal bemutatták azt, hogy az erőteljes fogyatkozás ellenére is van még megújuló életerő a vajdasági magyar fiatalokban, a nyugat-bácskai szórványmagyarságban. 

Stock János fotója

A kisfilm Goretić Péter rendező és Lennert Móger Tímea költőnő közös munkájának gyümölcse. Mindketten az első szárnycsapásaikat próbálgatják e téren, Péter a rendezés, Tímea a forgatókönyv írás területén. A film a vajdasági magyar fiatalok elvándorlásának a témáját boncolgatja igen finom érzékkel, a menni vagy maradni kérdésének érzelmi és észérvi ütköztetését mutatja be egy tipikusan falusi környezetben játszódó szerelmi történeten keresztül. A főszereplők fiatal profi színészek, Juli szerepét Lőrinc Tímea, Jani szerepét Dévai Zoltán személyesíti meg. A szereplőgárda további tagjai a nyugat-bácskai amatőr színjátszók soraiból kerültek ki: a zombori Hodovány Zsolt, a doroszlói Mészáros László, a kupuszinai Péter István, valamint doroszlói fiatalok, mint statiszták. A filmes stáb tagjai: Vécsey Dániel operatőr, Cselenák Zsolt filmzene, Molnár Valentin és Budai Róbert hangtechnika, Pál Rita sminkes, Stock János stábfotó. A projektet Siflis Zoltán filmrendező is támogatta, valamint a tavaly téli forgatásra ellátogatott Hoffmann Artúr is. A film kimagasló teljesítményét nem csak a téma aktualitása adja, hanem a főszereplők hiteles játéka, a rendezés és a forgatókönyv gyakori csúcsívei is. Bár kezdő, fiatal gárdáról van szó, a kisfilmen ennek ellenére meglátszik az egész stáb komoly, hivatástudatos, és lelkes hozzáállása. A menni vagy maradni kérdésének vajdasági magyar falusi klisékbe, itt-ott patetikus szófordulatokba gyömöszölt története a téma ily megközelítésének egysíkúsága ellenére is lebilincselő a film végéig, azaz teljes hosszában, 19 perc erejéig le tudja kötni a néző figyelmét. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szerénynél is kisebb büdzséből kellett mindent kigazdálkodni, akkor értékelhető csak igazán a teljes gárda lelkes, önzetlen és komoly hozzáállása.

A kisfilm története a pincérlány (Juli), és a falu menő sráca (Jani) szerelmi történetén keresztül vetül a kivándorlás kérdéskörére. Jani az elvándorlás mellett dönt, Londonba készül a boldogulását keresni, Juli a maradásban hisz, azt a kiskocsmát szeretné megvenni, amelyben dolgozik, és ahol a helyi kiégett 40-esek és a fiatalok tengetik életüket. A film szerzőpárosa, Goretić Péter rendező és Lennert Móger Tímea forgatókönyvíró igen jó érzékkel nem bonyolódnak bele az érzelmi és észérvek magyarázásába, hanem finoman ütköztetik ezen érveket a film szereplőinek párbeszédeiben, monológjaiban, a film képi megnyilvánulásaiban. A szerzőknek és a szereplőknek is sikerült elkerülniük a csapdát, ugyanis egyik oldal, a menni vagy maradni sem került túlsúlyba. A rendező képi történetszövése, a forgatókönyv szövegi megoldásai ügyesen egyensúlyoznak az érvek és ellenérvek között, kérdéseket nyitnak meg és sejtetni vélik a magyarázatokat is. A legvilágosabb üzenete a filmnek az, hogy bárhogy is döntenek a szereplők, súlyos érzelmi veszteségek érik őket, akkor is, ha mennek, akkor is, ha maradnak! A film nézése közben, „a sorok között olvasva” megfogalmazódik még egy markáns válasz az elvándorlás kérdésére, ez pedig az életbe vetett hit kérdése. A filmben szépen kiviláglik, hogy aki abban hisz, hogy tud itthon boldogulni, mint azt Juli szerepe mutatja, az megtalálja azokat a helyi emberi, érzelmi, anyagi erőforrásokat, amelyek átsegítik az itteni, vajdasági lehetetlenségek helyzetein, aki pedig abban hisz, hogy másutt tud boldogulni, az ott fog felőrlődni az életben. A történetből ugyanis kiderül, hogy Jani londoni élete, az anyagi jóléte ugyanúgy a kemény helytállás eredménye, ott sem repülnek a sült galambok az ember szájába!
A film persze nem csak azért készülhetett el, mert a szerzők, szereplők, a teljes stáb hite töretlen maradt a forgatási nehézségek, szűk anyagi keretek ellenére is, hanem azért is, mert ez a hit, a tenni akarás átragadt mindazokra, akikhez a szerzők segítségkéréssel fordultak. A szponzorok, segítők sora igazán hosszú. A bemutató végén illendően meg is köszönték azt Goretić Péter rendező és Lennert Móger Tímea forgatókönyvíró. Álljon itt a legjelentősebb segítők neve: Dunatáj Régiófejlesztési Civil Szervezet, doroszlói Helyi Közösség, a doroszlói Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület, a zombori Bosnyák Ernő filmszínház, és kihagyhatatlan a szakmai segítség, támogatás Siflis Zoltán és Hoffmann Artúr részéről.
A jó témaválasztás, a remek színészi teljesítmények, az elsőfilmes gárda nívós munkája elgondolkodtatásra serkent, s erre talán a határon inneni és túli magyar politikum is felkapja a fejét, hogy tenni kellene ez ellen! A lényeg az, hogy a probléma fókuszpontba került, és bár Isten malmai lassan őrölnek, a megoldás előbb utóbb előbukkan egyszer. Reménykedjünk, hogy mielőbb!
 
Wilhelm József, Szegedi Lap:
 

https://www.szegedilap.hu/cikkek/film-tortenes/wilhelm-jozsef–menni-vagy-nem-lenni.html?fbclid=IwAR3oHKA9xZBil3dwQl5Em8VhcTQ8orbUrSVmZx9i6YaU3QEHnGKuBPXwYF4

„A SZEMÜNK ELŐTT ZAJLIK A DRÁMA, CSAKNEM KÉT ÉVTIZEDE”– Irodalmi Jelen-Interjú

Stock-fotó

Goretić Péter Menni vagy nem lenni címmel a vajdasági magyar elvándorlásról készített filmet, amelynek forgatókönyvét Lennert Móger Tímea költő, publicista írta. Maradásról és megélhetési emigrációról, a magyarság számának csökkenéséről, összefogásról, támogatásról és a bemutatókról beszélgettünk a szegedi vetítés után.

Menni vagy nem lenni című kisfilm egy pincérlány (Juli) és egy fiatal srác (Jani) történetén keresztül mutatja be az elvándorlás problémáját. Jani nekivág Londonnak, Juli a helyi kiskocsmában marad. Látlelet a film, vagy inkább iránymutatás? Mi a célotok vele?

Goretić Péter: Én inkább látleletnek nevezném. Nem iránymutatás, nem akartuk felkínálni megoldást, hiszen nem biztos, hogy egyáltalán van jó megoldás. Mindkét döntésnek van pozitív és negatív vonzata is. A kérdés az, hogy ki miről mond le könnyebben.

Miért döntöttél úgy, hogy megírod a film forgatókönyvét?

Lennert Móger Tímea: Az újságírói munkám során, egy interjú kapcsán ismerkedtem meg Péterrel. A beszélgetés alatt kiderült, ő filmet készítene, én szívesen kipróbálnám magam a forgatókönyvírás területén. A téma adott volt, hiszen a bemutatott folyamat a közvetlen környezetemben zajlik. Egy nyugat-bácskai szórványközösségben élek, amelyet fokozottan érint a fiatalok és a középkorosztály elvándorlásának problémája. Egyetlen ember távozását is megérzi a közösség, hatással van az itthon maradottak életére. Távozáson járt az én eszem is… Péter egy cserediákprogram végén állt, akkortájt tért haza Brazíliából, és készült a pesti továbbtanulásra. Hasonló téma foglalkoztatott minket, úgy gondoltam, első közös projektnek ígéretes.

Kaptál-e valami vezérfonalat, vázlatot, vagy teljes szabadságod volt a karakterek és a történet megalkotásában?

Lennert Móger Tímea: Teljesen szabad utat kaptam. A karaktereket csak elő kellett hívni, például egy nyugat-bácskai kis falu mindennapjaiból. A szemünk előtt zajlik a dráma, csaknem két évtizede. Előbb a polgárháború, most a megélhetési migráció produkál filmbeill(eszthet)ő sorstörténeteket. Rögtön egy adott helyszínre, a szülőfalum egy elhagyott kiskocsmájába és a helyet övező természeti környezetbe képzeltem a sztorit. Szerencsénk volt, hogy ugyanott valósíthattuk meg.

Egy ideig Te is voltál Nyugaton, de végül visszatértél a Vajdaságba, a kisebbségi magyar létbe. Pontosan merre vagy és mit csinálsz a Vajdaságban? Miért döntöttél a maradás mellett?

Lennert Móger Tímea: Eddig csak rövid időt töltöttem Nyugaton, Németországban él a Bátyám, nála vendégeskedtem, dolgoztam két évvel ezelőtt. Hazatértem, mert itthon állást kaptam Zombor Község hetilapjánál, a Dunatájnál, és így biztos hátérrel folytathattam egyéb tevékenységeim is. Dolgozom a Hét Nap című hetilap művelődési rovatának, készítettem anyagokat a Vajdasági Televíziónak, részt veszek a nyugat-bácskai, azon belül is falum, Doroszló közösségi életében. Tagja vagyok a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökségének, vezetőségi tagja vagyok a doroszlói Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesületnek, a helyi közösség vezetőségének. Hazahívtak a feladatok… volt még mit tenni, és a film is csak ezután készült… Nem is akárhogyan! A számomra otthont jelentő közösség, a doroszlóiak teljes támogatásával. A helyszín, annak előkészítése, a stáb, a támogatók nagy része helyi ember volt. Kivételes tapasztalat, hogy ilyen sokan ,,megmozdultak” egy alkotás érdekében. A forgatáskor azonban már latolgattam, hogyan tovább. Mára megérett bennem a felismerés: menni! Menni, ha arról van szó, és arra van lehetőség, hogy az ember fejlődjön, és ha erre (hangsúlyozom, személyes okok, hiányosságok miatt) csak külföldön van lehetőség. Elmenni, de felelősségtudattal az iránt, amit itt hagyok. Különben is azt hiszem, hogy az otthontól nem lehet végleg eltávolodni, a szellemi szálak kötnek, köteleznek, (meg)tartanak, légy bárhol a világban. Menni-jönni kell, hisz néhány hónap, és a zentai zEtna Kiadónál megjelenik a doroszlói Stock János fotós képeire írt szövegeimet tartalmazó kötet, és Péterrel tervezünk további közös (nyugat-bácskai) projektet, annak ellenére, hogy a közeljövőben mindketten távol élünk majd ettől a vidéktől.

A film a Vajdaságot érintő elvándorlásról szól, vagy ennél egyetemesebb a kérdésfelvetése?

Goretić Péter: Elsősorban a délvidéki helyzetről szól, hiszen Timivel ezt ismerjük, ennek vagyunk szemtanúi és részesei, de persze a kérdés nagyjából egész Kelet-Európát érinti.

A cím azt sugallja, hogy a maradás egyenlő a nem-léttel. A filmnek van érve a maradás mellett, vagy inkább csak a kérdést próbálja feltenni?

Goretić Péter: A cím valóban ezt sugallja, ugyanakkor a film maga egyáltalán nem. Én úgy érzem, hogy végül az szűrhető le a dologból, hogy nincs jó döntés, bármi is az elhatározásunk, valamit mindenképp elveszítünk.

Egyébként nektek mi a magánvéleményetek erről: kell-e, lehet-e valamit tenni a vajdasági magyar kisebbség számának csökkenése ellen?

Lennert Móger Tímea: Semmi újat nem mondok vele, a vajdasági magyarság egyedülálló értékekkel rendelkezik szellemi téren. Ezzel soha nem volt és továbbra sincs gond. Sarkítás, de talán már/még csak ugyanazt lehet(ne) tenni, amit a többségi nemzet számának csökkenése ellen: gazdasági alapokat biztosítani, hogy a fiatalok családot alapítsanak, szakmailag és minden téren motiváltak legyenek. Mennyire egyszerűen hangzik… mégis több mint húsz éve semmi változás (a fejekben) ez ügyben.  A belefáradás ellen kellene tenni…

Goretić Péter:Tennünk kell ellene, és ez mindannyiunk felelőssége. A baj az, hogy nincs koncepció arra, hogy mit és hogyan. Rengeteg az üres frázis, a nagy szavak, de lényegi változás nem történik. Szerintem csak akkor érhetünk el valamit, ha félretesszük az egyéni érdekeket, az egót, az elavult ideológiákat, és hagyjuk érvényesülni azokat, akik valóban készek tenni valamit.

Tegyük fel, hogy minden aktualitása ellenére valaki kizárólag művészi produkcióként nézi a filmet. Szerintetek feltételezhetjük ezt? Mennyire törekedtetek arra, hogy a művészet oltárán feláldozzátok a közéleti témát?

Lennert Móger Tímea: Azt gondolom, szerencsésen párosítottuk a téma aktualitását a művészi megvalósítással. Próbáltam már a szövegbe több lírai elemet csempészni… egyik kocsmai jelenetben elhangzik például Radivoj Sajtinac nagybecskereki költő Kovács Jolánka által fordított néhány verssora, és – hála Péternek – a képi, a dramaturgiai megoldások bőséggel nyújtanak művészi élményt, de nem elvont módon, hanem filmes-valósággal.

Goretić PéterTermészetesen igyekeztünk művészi élményt is nyújtani a filmmel, és úgy érzem, hogy a forgatókönyv szempontjából ez meg is valósult. Ami a vizuális megjelenítést illeti, nem tudom, hogy mennyire sikerült. Ezt inkább a nézőkre és a kritikusokra bízom. Az tény, hogy az igyekezet megvolt, de sokszor a technikai és költségvetési hiányosságok miatt, valamint, úgy érzem, hogy a tapasztalatlanságom miatt is, ez nem egészen úgy jött össze, ahogy eredetileg szerettem volna.

A doroszlóiakon kívül ki támogatta a filmet? Eddig milyenek a visszajelzések?

Goretić Péter: Nagyon szerencsések vagyunk, hogy szinte a kezdetektől számíthatunk szakmai támogatásra (is). Siflis Zoltán szabadkai filmrendező rögtön a projekt mellé állt. Nyugat-bácskai, doroszlói civil szervezetek, magánszemélyek és vállalkozások sorakoztak fel az ügy mögé. Ezért beszélhetünk közösségi hatásról is. Minden színész és a stáb összes tagja önkéntes alapon dolgozott a projekten. Több helyszínen, a szakma és a nagyközönség előtt mutattuk be a filmet. Alapvetően jó kritikát kapott. A tanulságokból tanulunk, és úgy érezzük, az összmunkánk eredményes, a Menni vagy nem lenni elsőfilmnek egyáltalán nem rossz.

Hol voltak eddig bemutatók, és hol találkozhatunk még a filmmel?

Lennert Móger Tímea: A film ősbemutatója a Zombori Mozi Bosnyák Ernő Termében volt. A zombori Berta Ferenc Zsebszínpad Nyári Találkozások rendezvénye keretében bemutattuk Doroszlón és Bezdánban is. A szegedi bemutató után most a Vajdasági Magyar Filmek Fesztiválja rendezvénysorozatban szerepelünk vele. Október 10-én Magyarkanizsán, október 11-én Szabadkán, október 13-án Zentán vetítették. Ez utóbbi városban az ottani Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium filmes nyári táborának programjaként is szerepelt.

Boldog Zoltán, Irodalmi Jelen, 2014. október 29.

https://irodalmijelen.hu/2014-okt-29-0854/szemunk-elott-zajlik-drama-csaknem-ket-evtizede

A Menni vagy nem lenni doroszlói bemutatójakor: 

A film zentai bemutatóján:

Innensemerre szigetecske- Zenta, 2015, zEtna–Basiliscus

Otthon a formában- Kritika

Nem könnyű olyan verseskötetről írni, amelyben a versek jelentős része fotókra íródott, ennélfogva képtelenség hitelesen visszaadni azt az élményt, amit ténylegesen csak akkor kaphat meg az olvasó, ha teljes fizikai valójában is megismeri a könyvet, vagyis kézbe fogja, átlapozza, elolvassa. Lennert Móger Tímea második, Innensemmerre szigetecske című kötetét olvasva valószínűleg át kell értelmeznünk azt a feltevést, hogy a vers egy független, különálló individuum. Ezeknek a verseknek szükségük van a saját fotóikra, a szöveg-kép párosának pedig szüksége van a könyv nem mindennapi formájára, ugyanis a könyv úgy nyílik, mint egy fotóalbum, oldalra, ezzel is hangsúlyozva a kötet erős vizualitását. Stock János fotóinak jelentősége kiegyenlítődik Lennert Móger Tímea verseiével, a könyv kettejük közös története.

A kettősség izgalma nemcsak a kötet egészén, de a versek szintjén is tetten érhető. Lennert Móger Tímea első, Kollázs című kötete kapcsán a sűrűn emlegetett gyermeki rácsodálkozást második kötetében a formával való játékosság váltja fel. Az olyan letisztult, magvas gondolatokon túl, mint az Elhagyom magam című vers: „Sohasem láttam / gyökeret / csak / kitépve”, szép számmal kapnak helyet olyan sűrített, egyéni megoldások, mint a költőnő már-már védjegyéve vált ,,zárójelezése’’: ,,(fél)lábai szövetszürkék / (nem) egész testük is / (az)vagy a Búza(lé) című vers záró metaforája, amely a mellette elhelyezkedő, búzatáblát ábrázoló fotó ismeretében működhet csak.

Ha egy szóval kéne jellemeznem Lennert Móger Tímea kötetét, akkor azt mondanám: izgalmas. Izgalmas attól, hogy a költőnő ennyire mer Stock János fotóira támaszkodni, ennyire meri szabadon kezelni a formát. Bátorsága nem válik öncélúvá, és csak ritkán görcsös: ,,sűrűsödik a köd benn / – hitehagyott / e Mária (k)épde ezekért bőven kárpótolnak az olyan versek, mint például a Hír(telen) című: ,,Szó / nélkül / ki / mond- / hat(atlan)vagy a Fű alatt című: ,,Fák / kitépték őket / az égből.

 Azt hiszem, nem tévedek túl nagyot, amikor azt állítom: Lennert Móger Tímea költészete társtalan a vajdasági magyar lírában. Nem alkalmaz olyan, manapság igen divatos elemeket, mint a narráció, és az ,,új komolyság’’ sem húzható rá. Mindenkinél többet támaszkodik a nyelvre, e felfogása pedig Parti Nagy Lajos, illetve Kukorelly Endre hatásait mutatja.

 Lennert Móger Tímea Doroszlón él, de megjárta a külföldet is. A kötet Innensemerre szigetecske címe Doroszló kulturális elszigetelődöttségére utal, maga az otthon fogalma is gyakran előkerül a versekben: ,,hova megyek hiába / hátha elnyel / az otthon / ahonnan / (nem) / vágyódom elA költőnő 1981-ben született, egy olyan nemzedék tagja, aki már a saját bőrén tapasztalja a kivándorlást, még pedig úgy, hogy ő maga is a részese: ,,Hazamennék / de itthon vagyok / (sem)mit üzennek a csillagok / nincs mit mondanunk / (egy)másnak / házak helyett sátrakA nőiség, a személyes hang éppúgy részese ennek a költészetnek, mint a szociális érzékenység: ,,Senki(n) / nem segíthet / magához nyúl / az ölbe / vett test / ereket / merevítő szeretet vagy az Egysor(o)s című: ,,Ölelj (g)át!

Lennert Móger Tímea egy üde színfoltja a vajdasági magyar irodalomnak, és ha még a ,,szenvedés normális állapot” is verseiben, életkedve mindig felülemelkedik, kísérletező kedve és rugalmassága pedig méltóvá teszi arra, hogy odafigyeljünk rá. Biztos tartogat még meglepetéseket.

Celler Kiss Tamás, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet

http://www.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=655

Versek a könyvből, a zEtnáról:

Kereszteződés

Stock-fotó

Ketten vagy többen
együtt egy ellen
csendben fal(az)ni
a követ
a keresztre feszítettek
(fél)lábai
szövet-szürkék
(nem)egész testük is

Mesés vidék

Stock-fotó

Ákombákom cérnahíd,
senki sincsen, aki hív,
ha bele is görnyedek,
észrevétlen átmegyek.

A magány kerek város,
körbeéri a világot.

Óvóhely

Stock-fotó

Óvó hely,
színes marad(ék)
az emberélet,
a kapualjba beférek,
a kapualjba beférek.

http://www.zetna.org/zek/konyvek/136/index.htm

Útkeresőben

                                   Lennert Móger Tímea Innensemerre szigetecske című verskötetéről

Az 1981-ben Zomborban született, Doroszlón élő, külföldet is megjárt Lennert Móger Tímea sok mindennel foglalkozott és foglalkozik: újságírással, (művelődés)szervezéssel, színjátszó és irodalmi csoportok vezetésével, vers- és filmforgatókönyv írással, fordítással, egyebekkel. Versei számos vajdasági, kárpát-medencei magyar lapban, folyóiratban, internetes portálon, és versantológiákban is jelentek és jelennek meg.  

         A Kollázs címmel 2012-ben az Areion Kulturális Egyesület kiadásában megjelent első verskötete jó kritikai és olvasói visszhangra talált. Úgyszintén a Goretić Péter rendezésében, Stock János stábfotóssal és Dévai Zoltán, valamint Lőrincz Tímea főszereplésével készült, 2014-ben bemutatott Menni vagy nem lenni filmje is.

A zEtna-Basiliscus kiadásában az idén, 2015-ben Innensemerre szigetecske címmel megjelent második verskötete még annyira friss, hogy szinte „meleg”. A titokzatos tengermélyre asszociáló sötétkék kötet jelöli, hogy a Vulkánfíber 23. kiadványaként, Stock János fotóival jelent meg. Erre a tervére különben a költőnő már egy interjújában is utalt, mármint hogy a következőkben fotók ihlette verseket (is) szeretne írni. Nos, az új kötetben 21 fotó váltakozik a versekkel, közülük nyolc színes, a többi fekete-fehér. Valamint a titokzatos, fátyolba, celofánba, ködbe (?) burkolt Szűzanya-szobor a gyermek Jézussal a címlapon, s egy hasonló tematikájú a Szoborsors címűben,  amely ugyanakkor lehet egy hétköznapi anya is gyermekével. A fotós ezzel a kettősséggel (is) szorosan kötődik a költőnő egyedi, rendszerint éppen ezt a kettősséget szorgalmazó formavilágával. Érdekesre sikerült a kísérlet. A 43 vers mellé 21 fotó sorakozik. Van, amikor kapcsolatuk szoros (Hamvazószerda), van, hogy szinte eltéphetetlen (Szoborsors, Óvóhely), s akad kissé erőltetett „feladat-vers” is (Kár-omlás). Figyelmet érdemlő viszont, hogy a képekhez látszólag (formailag) nem kötődő huszonvalahány versben is szinte visszhangot ver a kötet fotóinak üzenete.

Ami első olvasásra feltűnik, az a két kötet alaphangjának szembetűnő, meghatározó hangulatvált(oz)ása. A Kollázst elemzők és dicsérők elsősorban és egybehangzóan a gyermeki rácsodálkozást, a gyermeki kíváncsiságot és lelkesedést, a játék örömét hangsúlyozták a versekben, amellyel a fiatal költőnő felfedezi magának a világot. Az Innensemerre szigetecske versei viszont bizonyos fajta szomorúságot, csalódottságot, hol rezignált beletörődést, hol meg kitörési vágyat sugallnak. Sokat foglalkoznak a szegénységgel, a tanácstalanság, a magány és az elhagyottság érzésével, valamint a „muszáj-elmenés” bizonytalan jövőképével. Néhány habozó önmardosó vers, s maga a cím is – Innensemerre szigetecse – a maradást indukálják.

A szerző önkifejezéséhez remekül illő, korán megtalált írói módszerét, a mondanivalóját szójátékokban, „leleményesen variált mondatpárokban”, aránypárokkal kifejezést két- és többértelműséget sugalló, zárójeles csiki-csukiját ebben a kötetében is megtartotta. {Hamvazószerda}: „Az ablak a világra/ zöld fakó vagy kék/muskátli pírja oltja/ a(z el)vágyódás tüzét.” Benne egyszerre gondolhatunk a vágyódás tüzére, s az elvágyódásra is. Vagy a szorosan a ködös /álomszerű fotó-illusztrációhoz kötődő Szoborsorsban: „Ver/az Isten helyett(em) / hal(l)hatatlan / ez a falu / ez a ház /az a katlan / sűrűsödik a köd benn / -hitehagyott / e Mária (k)ép” . Van, hogy már a verscímet is kettős értelművé teszi: {Hír(telen)”: „Szó / nélkül /ki / mond- /hat(atlan)” . Első pillantásra is észlelheti az olvasó a bátor „kimondhat” és a félelmetes „kimondhatatlan” közti különbséget, valamint hogy a hír milyen váratlanul, „hirtelen” érkezett. Még ilyenebb a BEÉPÜL: „A test / aszfalterezet / ilyen távolságból / a város alatt / felett minden mesz-/szebb / mint lenni / oda-visszapillantó / alagutak / egérutak / dűlőutak / levél-csupasz/ ágain varjak / (várjak?) ülnek / dűlnek meg / ünnepnap ilyen/ a kilátás(talan)/ (szabad)eső eső / zokogó / zuhanó földre föld / fáradt falu / fáradt város / különösen dél körül / és a délutánok / reggel-este / egy lélek se.”  Ebbe a kilátástalan, levél-csupasz dűlőutak közé szorult fáradt faluba milyen ügyesen csempészi be a rosszat sejtető varjak közé zárójelben a kérdőjeles „várjak?”-at! Vagy egy különös, fanyar tavaszleírás: {(T)AVAS(Z)}: „a hosszú napot / a nyúló időt/ kit(ől) kapni meg / hattyúk úsznak az árral / (k)egyes páholy / a part öle / öl-e /(…) / (v)árral szemben / az ölemben / öleb-csend / megnemszül(etet)t  /(h)anya)g /tigris / karmában / vers(r)ügy”. Ebben az „avas” tavaszban akad nyúló idő, kussoló öleb-csend az ölben, hanyag anyag és meg nem szült anyatigris… Többértelműen sugall szerelmet a következő vers: {FÉRFIERŐ}: „(K)éjt / nap / alá téve / látom és / (f)élem / testem-lelkem / vérem /(n)ő”.  Még egy, a kötetben meglepően elég ritka szerelmes versekből: {THE END}: „Hazamennék / de itthon vagyok”/ (sem)mit üzennek a csillagok / nincs mit mondanunk / (egy)másnak) / házak helyett sátrak / hitegetés / minden (k)evés/ vég(zet)es / föld-sebek / hangyabo(l)y /angyalféreg / (f)élek” {THE END}. Ugye, milyen más értelme van annak, ha azt kérdezzük, mit üzennek a csillagok, vagy kijelentjük, hogy semmit sem üzennek? Vagy annak, hogy nincs mit üzennünk másnak (hisz mi éppen elegek vagyunk egymásnak), vagy annak, hogy egymás számára nincs már mondanivalónk? Egyaránt rideg a minden (csak) evés, és a kevés. S lakonikus az élek, és kétségbeesett a félek. Amellett minden csak hitegetés, és semmi sem végleges, hisz házak, meleg otthon helyett csak sátrak vannak körülöttünk. Jó kis „szerelmes” búcsú! Hátborzongató a VIRÁG HELYETT, amely egy abortusz, vagy szülés véres, szenvedő képe. Zárójel nélkül is halálvágyat sugall az ÉLETVÁGY című vers: „Érett vágy / (á)lom / megérni halálom”. Csupa fájdalom, ugyanakkor mindenáron való élni akarás  a (T)ŰZ A NAP : „Kívánt- /alak / fecskék repültek ki / a számból / (j)ég alatt / napozás közben is /tart a hit / barnulunk / és már nem (v)érzem / (nem) álmodom rólad / veled alszom(…)” . És sorakoznak a pesszimista versek. A NŐ HÁNYSZOR: „(…) anyaföldje / kurvakölke / szentasszony / kenyértésztát dagasszon(…)felhasználó/ elhasznált és elhasználó / hasznot hajt / de nem szerez / saját méhe tartja meg / elhagyják /elvet- él/ nem hallgat / nem besz- /él / halvérű szenvedély / elhagy / nem kefél / nem kefélik / érzik / mint odakozmált / ebédet / nem ehető /etethető szelindek /(senkinek sem) árt/ ha anyaszült meztelen / elhiszi hogy védtelen /gyerekszülő /voltszerető /tűz-elem / ezoterikus / kuss (…) kerti bútor/ kerti szép / virágok közt / nyúlherék” . Fáradt szív: „Senki(n ) / nem segíthet / magához nyúl (…). Fegyelmi állapot: „repülni kar / szabadsághoz / van idomítva”.  Varjúmese: „Kinézett a felhők mögül /megtáncoltatta a szárnyát és eldöntötte / nem beszél többé / nem ad ki hangot / nem panaszkodik / károg vagy áradozik / ilyen lehet a halál (…) van / lény / mitől több akit néven szólítanak / vagy akit meghurcolnak valakiként (…) megtagadni / magát a repülést / lehetetlen / maga a magány”. Elenged és: „(Sz)épen / (h)arc nélkül”.

Él a palimszeszt-használattal is: (R)ÉGI FALU,  A NŐ HÁNYSZOR.

S az elvágyódás versei: Földgömb: (…”köldökzsinór elkötve / a megfosztottság unott terhe/mondatja velem a csendet a versbe (…) akárhol /ölembe hullhat / szirom / bizonytalan birtokviszony (…) házam a hazám hazám a házam / innentől a netovább van / messzeség határa / földgömb / zsúfolt végtelen / elszabadult börtön / egyedül egy csillagon / elhagyottá nőtt vadon / indáról indára tájol (…)” . Úgysincs: „Az örök szavak megbomlanak / kellesz – nem kellesz… / ki férhet át a tű fokán? /árnyékszínű sasok /elveszett színekbe burkolózó neszek? / csak a csilingelő szeretők szigetén / hallani a létezést / – utazz velem /mesés vidék a cél!” Ez a vers maga a könyörgés az együtt-szárnyalásra. A Mesés vidék a magány apoteózisa: „Ákombákom cérnahíd/ senki sincsen aki hív / ha bele is görnyedek / észrevétlen átmegyek / – ha a magány kerek város /körbeéri a világot”. S milyen keserű, és akár (általunk) is idézőjelbe tehető a Harmónia: „Amikor a szenvedés / normális állapot / meglopott / gerinccsigolyád megropog / de ezt az éjszakát / még átúszod / a nap (f)elé(…)”

Lennert Móger Tímea második, Innensemerre szigetecske című kötetével bebizonyította: egy kiforrott, ugyanakkor természetszerűleg folyton változó, mindenre nyitott, bírálóan figyelő és őszintén, bátran kitárulkozó művésszel van dolgunk, aki saját, egyéni hangján közli olvasóival a fájdalom- és örömérzést, jó és rossz tapasztalatot, élményt, ami kívülről, vagy belülről éri. Első könyve, a Kollázs egyik méltatója figyelmeztet rá, hogy „(…) a zárójelek, soráthajlások által felkínált lehetőségek az alkotás dialógusára hívják a Másikat. Így a versek megszólítottja és az olvasó egyaránt a kollázs alkotójává és a szövegjáték játékosává válik.„ Nos, ez a lehetőség a második kötet verseinél is fennáll. Az olvasó fantáziájától és pillanatnyi hangulatától, életminőségétől függően választhat az új, témájuknál fogva már kevésbé játékos, formájukban azonban ezúttal is több lehetőséget kínáló versek zárójeles, vagy zárójel nélküli változatából. A legtöbb vers sorsdöntő, az olvasót is ugyancsak érint(het)ő , sőt gyakran lételméleti kérdéseket (is) felvető. Mindenki elgondolkodhat közben, hozzá melyik változat áll közelebb. Gondolatban, vagy újraolvasva eljátszhat mindkét variánssal. S ez által csakugyan a lehetőséget felkínáló költőnő alkotótársává válhat…

Jódal Rózsa, Szempont- magazin, 2015. május 19

„Amikor a szenvedés normális állapot”- Kritika

A 2012-ben Szegeden megjelent Kollázs című versgyűjteménye nyomán Lennert Móger Tímeát kiforrott világképű, az önkifejezéséhez megfelelő formát meglelő, egységes hangfekvésű költőként méltattam, utalván rá, hogy verselése szenvedélyes, ugyanakkor megfontolt, sallangmentesen letisztult.

Akkori kötetében a kettősségek közötti feszültséggel viaskodott, olyan ellentétekkel, mint a társas lét és a magány, a megmutatkozás és a rejtőzködés. Ezekre épült rá később az elmenni vagy maradni dilemmája, amiből egy kisjátékfilm (Menni vagy nem lenni) forgatókönyve is kilombozódott.

Kollázs kötetben megtalált forma a nyelv által megjeleníthető ellentmondásosság vizuális leképzésére építkezett. A jelentéstöbblet kifejtése érdekében, ami leginkább egymással ellentmondó jelentéstartalmakat idéz meg az olvasóban, a szerző elemeire bontotta a szavakat, zárójelbe tett szótagokat vagy betűket, és a sortöréseket is a tartalmi többletnyerés szándékával alkalmazta. A kötő- és zárójelek gyakori megjelenése folyamatos újragondolásra késztette az olvasót, a hangok és szótagok feltételes kiiktatása ugyanis különböző értelmezési lehetőségeket sugallt.

Mostani kötete testesebb, kemény kötésű, de a versek zöme hasonlóan minimalista, mint a korábbiban, kurta sorok sorjáznak egymás alatt, olykor egyetlen szó képez verssort bennük, találóan nevezte Weiner Sennyey Tibor „hajszálér vékonyságú”-nak a kötet verseit. A másik hasonlóság a két kötet közt a képzőművészeti kapcsolat. A Kollázs cím eleve képzőművészeti szakszó, a kötetet Pusztai Virág illusztrálta, sejtésem szerint ott a grafikus építkezett a versekből. Az Innensemerre szigetecske verseinek egy részét viszont Stock János fotói ihlették. A színes és fekete-fehér képek, valamint a hozzájuk fűzött költemények párhuzamos jelenléte eleve felveti a kérdést: „olvashatók-e” a másik hiányában? Úgy tűnik, némelyik vers olvasata csorba lenne, ha nem látnánk a vizuális inspirációját. Együtt viszont nagyon hatásosak, a látvány és a versélmény közösen fölértékeli egymást. Hasonló dilemmám van a versek egy részének mondhatóságával, nehezen képzelem el, hogyan mondaná el az előadó az önmaga ellentéteként is értelmezhető sorokat. Ám bizonyára akad olyan tehetség, aki megoldja ezt a feladatot.

Stock János alkotásai a szakrális, a misztikus, az idillikus, a megrendítő és a kíméletlen szociográfia témájából emelnek ki részleteket, és a versek is egy hasonló ívre fűzhetők föl. Az Innensemerre szigetecske topográfiailag egy olyan virtuális mikrotérség, amely lakóját annak ellenére se engedi el, hogy folyamatosan taszítja. Szegénységgel, nincstelenséggel, a lehetőségek beteljesíthetetlenségével, társtalansággal, a hiány eluralkodásával. Az odi et amo, a gyűlölve szeretni érzése szövi egységbe a kötet hangulatát. A költőnő a maga zárójeleivel ideiglenesen kilép ebből a virtualitásában is valós térségből, ám gyorsan vissza is tér, hiszen: innen semerre.

Sohasem láttam / gyökeret / csak / kitépve” – olvashatjuk a kötetnyitó, ELHAGYOM MAGAM című versben, és lám, máris mennyit töprenghetünk ezen az egyszerű, de találó megállapításon, saját kulturális és civilizációs gyökérzetünk fölött, a helyhez kötöttségről, a hely tápláló, éltető erejéről, a gyökértelenségről, vagy éppen arról, hogy aki folyton a múlton rágódik, annak nem lesz jövője… széles a skála, sok a lehetőség.

Mutatványként másolom ide a „zárójeles” versek egyik legegyszerűbbjét: „Az ablak a világra / zöld fakó vagy kék / muskátli pírja oltja / a(z el)vágyódás tüzét” (HAMVAZÓSZERDA). Csupán azért idéztem, hogy szemléltessem a mondhatóság iránti kételyem, hiszen ha az utolsó versmondatot két változatban megismételné az előadó, vagy valami egyéb trükkel nyomatékosítaná a zárójelbe tett elhagyás lehetőségét, illetve kötelezettségét, az már nem ugyanez a vers lenne. Máshol a vers címében bukkan föl a zárójel, pl. (KÖZ)HELYES, ám az ellentétek között feszülő és a kötet címére is visszautaló érzelmi feszültség érzékeltetését közvetlenül oldja meg a szerző a költeményt záró két sorban: „éhező haza / otthon-éhség” – most képzeljük el, mennyivel kevesebbet mondana a vers, ha az utolsó sor két szava közül hiányozna a kötőjel: csupán ismételné a létállapot megfogalmazását, így a szerző lírai, érzelmi állapotát is bevonja az emocionális költői szituációba.

A versek amellett, hogy a hőn vágyott otthonosság és a kényszerű otthontalanság határmezsgyéjét igyekeznek megfogalmazni, folyton a személyes tapasztalatot vetítik ki, így például a MESÉS VIDÉK címűben: „ Ákombákom cérnahíd / senki sincsen aki hív / ha bele is görnyedek / észrevétlen átmegyek / – ha a magány kerek város / körbeéri a világot”. Ehhez hasonlóan egyes költemények mintegy gyermekversként hatnak a kötetben, viszont ezek át- és megéltsége semmiben sem marad el a többitől.

Az átélhetőség számomra viszont kissé problematikus Lennert Móger Tímea második verskötetében. A megtalált forma, a zárójelekkel telitűzdelt vers ugyanis annyira vizuális, amennyire értelmileg feldolgozható élmény, ám e kettő között elsikkad az érzelmi hatás, azt úgy kell előbányászni a háttérrétegeződés mögül. Ez utóbbi már szellemet próbáló izgalmas játék, de ha első olvasásra nem ütős érzelmileg a vers, nem biztos, hogy kedvem tartja a háttérben kutakodni. Magyarán szólva, nekem túl sok a kötetbe halmozott szó-, illetve betűalkímia. Fáraszt, amit viszont inkább a magam, mint a költőnő rovására írnék. Az viszont kétségtelen, hogy az effajta, radikális nyelvi praktika fordíthatatlanná teszi Lennert Móger Tímea verseinek zömét. Végtére: mindössze 84 oldal. Ám huzamos időre kifutó, bíbelődésre késztető kiadvány.

Fekete J. József, Magyar Szó, 2015. június 11.

https://www.magyarszo.rs/hu/2733/Velemeny_Olvasolampa/128520/%E2%80%9EAmikor-a-szenved%C3%A9s-norm%C3%A1lis-%C3%A1llapot%E2%80%9D.htm

Lennert Móger Tímea verseskötetének bemutatója

,,Játszik a szavakkal. Szelidíti, felneveli, majd sorokba szövi őket. Kinéz, az olvasó magába néz. Doroszló kincse, aki kilép a zárójelből, de nem megy messzire. Innensemerre szigetecske. Ahol nem csak félni lehet, hanem élni is. Itt kell közeledni a szívhez, itt lehet alkotni őszintét és hiteleset. A Nyugat-bácskai fotós megörökíti az élet különböző pillanatait, a költőnő pedig verset épít a képből. A kettőjük játéka ez a verseskötet, amelyet Szabadkán is megismerhet a művészetet és a kArc-irodalmi kávéházat kedvelő, ugyanis nem szokványos könyvbemutatóról van szó. A beszélgetés során megzenésített versek is elhangzanak, valamint a költőnő verseiből a már jól ismert színészeink is elszavalnak néhányat.” (Bíró Tímea)

A 2015- ös Ünnepi Könyvhét tornyosi, budapesti, szolnoki eseményeinzEtna- fotók:

A VIDÉK HÁTA MÖGÖTTI ISTEN- Kritika

Érdekes versalbum jelent meg a Vajdaságban, amely többek között foglalkozik a haza, a határ, a vidék, a mélyszegénység és a hit kérdésével is. Lennert Móger Tímea Innensemerre szigetecske című kötete a szómágia mellett fotóival is erős hatást gyakorolhat az olvasóra.

Ritkán fordul elő, hogy egy verseskötet mögé bekúszik a történelem, vagy legalábbis sajátos jelentésárnyalatot kölcsönöz címének. Lennert Móger Tímea Innensemerre szigetecskéjének szegedi bemutatójára éppen akkor érkezett a meghívó, amikor épült a kerítés a magyar-szerb határon. Majd az ott kialakult kényszerű zár miatt felmerült annak lehetősége, hogy a Vajdaság valóban egy „onnansemerre szigetecske” lesz, legalábbis a szerző számára. A párhuzam erőltetettnek tűnik, mégsem teljesen az. A kötet maga is foglalkozik a fenti probléma egyik mozzanatával a Határátkelő című versében: „Határátverő / nyári reggelek / (unalma) / nyugalma / fél alma / (szív király) / álmaim felét / megálmodtam / már”. Ez a részlet is bizonyíthatja, hogy Lennert Móger Tímea vajdasági költőnő, újságíró és művelődésszervező érzékeny a kisebbségi lét problémáira, de ennek felvillantása soha nem a maga idealizált, szánalmat vagy szimpátiát keltő formájában jelenik meg, hanem összekapcsolódik más kérdésekkel. A Hon-lázban inkább a földöntúli jelenti a hont, míg a későbbiekben a vidék, a falu, majd a ház válik a haza helyettesítőjévé. A Földgömbben, a kötet egyik meghatározó versében: „házam a hazám hazám a házam / innentől a netovább van / messzeség határa / földgömb”. A bezárkózás és a befelé figyelés, a közéleti kérdések felvetése, majd a lelki élet előtérbe helyezése fontos rétegét alkotja a költő szigetének. Ha szigorúak vagyunk, azt mondhatjuk, Lennert Móger Tímea kötete zárójelbe teszi a hazát, és inkább a kisebb, megfoghatóbb terekre, kérdésekre koncentrál. Visszavonul saját, belső szigetére.

A szigetről ugyanis jól látszanak a vidék problémái, az „éhező haza” és az „otthon-éhség”. A Mélyszegénység például ezt kérdezi tőlünk: „szegény a mélybe / ki megy le érte / naná hogy senki se / a mélyszegénység ragályos”. A szavak és a cselekvés közti szakadék ráébreszt a szolidaritás hiányára, a lehajolástól való félelemre. Jó, jó, beszélünk róla, „együttérezgetünk” a kiszolgáltatottakkal, de ha tenni kell valamit a változásért, akkor már visszakozunk – gondolhatjuk a fenti sorok olvastán. Lennert Móger Tímea költészete tehát szociálisan is érzékeny, de inkább a problémához való viszonnyal foglalkozik, mint a gondok leltárba vételével. Az „éhező haza” is a (Köz)helyes című versben kerül elő, amely már finoman érzékelteti, hogy két ilyen komoly fogalom egymás mellé helyezése és ismételgetése magában rejti a kiüresedés veszélyét. Ha sokat hallunk rólunk, fáddá válunk. A velük való játék, a jó értelemben vett szemtelenség viszont felhívja rájuk a figyelmet, hiszen az olvasó jogosan döbbenhet meg Lennert Móger Tímea sajátos szómágiáján. De lehetne ezt szómáglyának is nevezni, hiszen a szerző olykor tűzbe veti a szavakat, zárójelek közé feszíti egyes részeit, és furcsa füsttel teríti be a neoavantgárd vajdasági prérit.

De a szigetről néha megpillantható az idill is. A (T)űz a napbana lírai alany kedvesével barnul a tengernél, mindezt a Határátkelő és a Mélyszegénység között, ami egy folyamatos olvasás során groteszk hatásával fejbe veri az olvasót. Gyakran azonban egy szövegen belül jelenik meg a harmónia és az ezt megtörő depresszív csattanó. A Búza(lé) tájversnek tűnik, de az utolsó sorok közéletivé alakítják: „a vidék megtelik élettel / a lételem homályba vész / nép ring a szélben”. Máshol pedig a pipacs válik saját romlásának metaforikus virágává, és az ilyen, idilliből romlottá váló jelenségek meghatározzák az egész kötetet: „százszorszép / pipacs szirom- / tapintás / bársony viszony / szénaboglya / csonka foglya / vér virág”. (Csokor) A szöveg megvezeti olvasóját a kedves, rímes játszadozással, majd fanyar mosollyal arcul csapja. Játékos, rövid groteszk Lennert Móger Tímea majdnem minden szövege, a hosszabbak pedig fanyar balladák a jelen vidék-szigetéről.

Olykor azonban a zárójelek túlfeszítik a húrt, az erőlködésbe belefáradhat a szem és az agy. Az ártatlanság tora, a kötet egyik leghosszabb és legsúlyosabb verse sokkal hatásosabb lehetne a zárójeles szójátékok nélkül, hiszen már maga a cím elegánsan kiaknázza a szóferdítésben rejlő lehetőségeket. Ugyanez mondható el a Fegyelmi állapotról, amely a kegyelem és a fegyelem egymásra vetítésével már megképzi azt a meghitt zavart, amely illik a szöveg komolyságához. Az egyetlen versközépi zárójel azonban tompítja a látványt, megakasztja a szemet, az olvasást – fölöslegesen. A vers ennek ellenére hatásos:

Kézbe veszem a szárnyát

hátul megcsomózom

hátizsákként cipeli

sorstörvényként sír utána

két lábbal a földön

vár(at) magára

keselyű belül

úgy látszik kihűlt

el akarod földelni

kezedbe mar

húsevő

repülni akar

szabadsághoz van idomítva

 

Az Indigókép azonban éppen a saját tipográfiai játékon ironizál, amikor már-már versbomlasztó elemként másolódnak egymás mellé a zárójelek:

„Ismerős (k)arc

(r)ag(g)ályos

testtel

ölbe tett kézzel várni

(egy)másra”

Látnivalóból – az írásjelekkel űzött szómágián kívül is – rengeteg van az Innensemerre szigetecskében Stock János fotóinak köszönhetően. Így tulajdonképpen nem is verseskötetről, hanem albumról beszélhetünk, ahol sokszor eldönthetetlen, mi volt előbb: a kép vagy a szöveg. A pontos leírásokból és utalásokból azonban sejthetjük, ekphrasziszról, képleírásról van szó. A fotók pedig valóban líraiak, elég csak a fóliával letakart Mária-szoborra és a megcsonkított kő-Krisztusokra pillantanunk. S ha már odavetettük tekintetünket, érdemes figyelnünk arra, ahogy Lennert Móger Tímea a hittel bánik. Szüksége van rá, mégis méltóságuktól megfosztott vallási jelképekkel szembesíti az olvasót. Az általa bemutatott vidéket elhagyta a hit, így elhagyta az Isten. Krisztus emlékének gondozatlansága miatt szenved a kereszten, Mária pedig fóliából készült fátylával megalázóan néz ki. Eldönthetetlen, miért is takarták le. Ezzel azonban az emberi lét egyik fontos fogódzója, a vallás éppúgy zárójelbe kerül, mint a szavak. Látszik, ami a zárójelek közt van, jelentése mégsem ugyanaz. Sőt egy kísérletre hív minket ez az írásjellel körbehatárolt tér. Megkérdezi tőlünk, mit történne, ha a letakart Mária nem létezne? Mi lenne, ha elfogynának a kő-Krisztusok? Hiszen a (vidéki) ember számára néha éppen a hit jelenti a szigetet.

Az Innensemerre szigetecske a keserű befelé fordulás folyamatát tárja elénk. A lírai én kezdetben még ki-kipillant egyre szűkülő teréből, majd eluralkodik rajta a magány. Nem számít már neki a határ, a kerítés, a mélyszegénység és a hitehagyott vidék. Belső szenvedésében megtalálja a harmóniát, erről tanúskodik a kötetzáró darab is. Tulajdonképpen belső zárdába vonul, magát is egy hatalmas zárójelbe teszi, ahonnan csak mi, olvasók szabadíthatjuk ki őt.

Boldog Zoltán, Irodalmi Jelen, 2015. OKTÓBER. 18.

https://irodalmijelen.hu/2018-aug-02-1518/vid%C3%A9k-h%C3%A1ta-m%C3%B6g%C3%B6tti-isten

A könyv maglódi bemutatóján, Varga Zoltán beszélgetett velem:

A könyvet a felvidéki Somorján a Mozi nevű közösségi kávézóban mutattuk be. Az esemény létrejöttét Koncz Csillának köszönhetem, az emlékezetes esten Zalka Judit beszélgetett velem:

Képek bemutatókról, költői estekről: 

A kép az Innensemerre szigetecske törökkanizsai bemutatóján készült

A költészet világnapján- Zombor- VMSZ- Női Fórum- estek- 2017, 2018, 2019…

Forrás: Nyugat-Bácska Portál

A költészet világnapján a nemesmiliticsi Testvériség- egység Általános Iskola diákjaival. Szervező volt Szitás Mária, a zombori Laza Kostić Kulturális Központ munkatársa:

2018 márciusában…

Bácsgyulafalván…

Üzenet a doroszlói „magoságyból”Litera- napló

Az eddigi, többfajta betelepítési, bevándorlási hullám irányában befogadó közösségnek nem szokása elvenni a másét, a magáét (vallását, intézményeit, népviseletét, zenéjét) pedig erős gerinccel megőrzi, megtartja. – A zEtna naplóját ma L. Móger Tímea írta.

 

Nem folyton naplót ír(-e) az író, a költő? Ott vagyunk a(z) (h)őseinkben.

Egy nyugat-bácskai, 1300 lelket számláló településen írom és élem a naplóm. Doroszló Gombossal és Kupuszinával együtt a három hagyományőrző település egyike a régióban. A második világháború után érkező likai telepesek hulláma, az 1990-es évek délszláv háborújának következményekénti menekültáradat, majd a napjainkban tapasztalható, gazdasági okokra visszavezethető elvándorlás megváltoztatta a lakosság létszámarányát, etnikai összetételét: szórvánnyá lett Doroszló. A településen található a Szentkút nevű Egyházmegyei Kegyhely, ahova Kisboldogasszony ünnepén, de egész éven át közel 10.000 zarándok érkezik. A küzdelmekért járó erények és kegyelmek részei az itteni magyarság közösségi kultúrájának. Az eddigi, többfajta betelepítési, bevándorlási hullám irányában befogadó közösségnek nem szokása elvenni a másét, a magáét (vallását, intézményeit, népviseletét, zenéjét) pedig erős gerinccel megőrzi, megtartja.

Naplót jegyezni, anélkül, hogy feltüntetem a helyet, ahol íródik, eleve nem hiteles. Esetemben pláne nem. Az (újság)írás mellett közösségi munkát végzek, tevékenyen részt veszek, nemcsak a település, hanem egész Nyugat-Bácska magyar közösségeinek életében is.

Beleolvadok, belehorpadok a tájba.

Olyan hely ez, ahol kevés beszédű lakói helyett, azok tettei (besz)élnek. Kedves Naplóm, minden nap arra törekszem, hogy individuumként eltanuljam ezt a közösségtől. Ha megszólalok, az tömör, velős, mégis sokatmondó legyen. Nagyon szerencsés vagyok, ugyanis ez visszafelé is működik, a vallási énekeken, népdalokon, magyar nótákon szocializálódott doroszlóiak „veszik a lapot”, érzik és tisztelik a költészetet. Így válik az ember alkotótársává a közösség, amelyben él és mozog.

„Elődei, a ház régi lakói nem gondoltak az elhízással. Az éhezéstől féltek. Attól, hogy beomlik a nádtető. Ha álmukban vagy szeretkezés közben, az a jobbik eset. Akkor megvédi őket a „dunyha”. A „magoságy” távol van a földtől, éghez közeli… Az ágyazásban a titok.” (LMT: Lakatlan házak lakói – részlet)

Fészekrakás. Ritkán van rá idő és alkalom, de ha megtörténhet, mindig ünnep kisétálni a „doroszlai” erdőbe, a több száz éves körtefához. Vajon raknak-e fészket rajta a madarak…? Doroszlón kevés gyerek születik, kevés a fiatal. Jó „zsíros” bácskai földek vannak errefelé, a lakosság zöme földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik. Ügyes, dolgos népek, nem ijednek meg a nehézségektől. Ha kell, kettő helyett dolgoznak, ünnepelnek, mulatnak…

A termőföldhöz hasonlóan a népviselethez is szoros kötődés fűzi a mindenkori „doroszlaiakat”. A délszláv háború idején és később is jellemző volt a magyarországi kereslet a doroszlói viselet iránt. Volt, hogy 1500 eurót is kínáltak egy-egy divétszoknyáért. Ám, akiben kicsit is él az elődök iránti tisztelet, az, ahogyan nem adja el a földet, a jövedelem forrását, úgy nem kótyavetyéli el a viseletet sem, mert identitása egyik alapjának tekinti. Nem beszélve azokról a fiatalokról, akik a művelődési egyesület kis, középső és ifjúsági néptánccsoportjának tagjaiként viselik a fellépéseken, táncolják benne a csősztáncot vagy a galambházat. Sodorhatja őket az élet bármilyen nyelvi mentalitású környezetbe, nem „vetkőznek ki” azokból az emberi és közösségi alapértékekből, amelyek a ruhával együtt teszik az embert.

„Kerek világ. Sok a szoknya. A fellépés után levetik, de lényükből soha nem vetkőznek ki. Az árvalányhaj pedig messzire száll az időben, hogy visszacsinálja, ami elcseszett. Képes rá, mert elhiszi magáról, hogy az. Elhiszik egymásról, hogy képesek. A jövő(nk)ben megnő a tér. Terjeszkedik a jövő. »Kiskendő négy sarka simára van vasalva«. A rend jó (!) szokás.” (LMT: Örök nyár – részlet. Várucca Műhely 58.)

Ilyen kicsi közösségben, amely paradox módon ugyanakkor ilyen nagy mértékben képes cselekedni, luxusnak számít a passzivitás, az alkotói elefántcsonttoronyba vonulás vagy a ,,magoságyban” délidőig való ábrándozás. Nem sírva, hanem bírva és írva élni: édes kötelesség.

L. Móger Tímea, Litera.hu, 2018. március 29.

https://litera.hu/irodalom/netnaplo/uzenet-a-doroszloi-magosagybol.html

Nyugat-Bácska Kuckója

L. Móger Tímea a szervezet új elnöke

A Kuckó Gyermeksarok doroszlói székhelyű, régió szintű civil szervezet több mint egy évtizedes múltra tekint vissza. Tevékenységét a 3–5 éves gyerekek számára szerveződő óvodáskor előtti foglalkozásokkal kezdte. Később egyéb közösségi rendezvények, tanfolyamok, kezdeményezések szervezését, segítését is felvállalta. Nemrégiben Pelt Ilonát váltotta L. Móger Tímea a civil szervezet élén. Az új elnököt, az egykori titkárt eredményekről, tervekről kérdeztük:

Milyen célok, programok mentén zajlott, zajlik a szervezet működése?

– Napközis, vagyis óvodás kor előtti közösségi foglalkozásokat tartunk jelenleg is, Doroszlón és Bezdánban. Emellett folyamatosan nyitottak vagyunk minden építő jellegű közösségi kezdeményezés felé. Fontosnak tartjuk, hogy a nyugat-bácskai magyar közösségek tagjainak igényei mentén szerveződjenek programjaink, gyerekek, felnőttek számára egyaránt. A különböző nyelvi és számítógépes tanfolyamokon keresztül a legváltozatosabb közösségi kulturális- és sportrendezvényeken keresztül több mindent támogat és társszervez a Kuckó Gyermeksarok. Ilyen például a hagyományos Luca-napi mulatság, amikor alkalmi foglalkozások keretében Zomborban látjuk vendégül a nyugat-bácskai óvodásokat, továbbá egyéb ünnepi alkalmak köré is szerveződik rendezvény.

Jelenleg az elején vagyunk egy, a szívünknek különösen kedves projektumnak, a Jégvirágtól a hóvirágig nevet kapott programsorozat első eseménye volt a kupuszinai közös Mikulás-ünnep, amikor is elutazhattak Kupuszinára a szilágyi, regőcei, őrszállási és csonoplyai magyar ajkú gyerekek, akik számára helyben, a településükön nem szerveződik Mikulás- ünnepség. Mondanom sem kell, hatalmas élmény volt számukra az ottani helyi közösség szervezésében zajló ünnepség, amelynek során a Mikulás lovaskocsin, minden sarkon megállva oszt ajándékcsomagot, és a gyerekek lesik, várják a jöttét. A hasonló együttműködések jellemzőek szervezetünkre, szoros, tevékeny kapcsolatot ápolunk a térség óvodáinak, általános iskoláinak munkatársaival, a szülőkkel, továbbá a művelődési egyesületek, civil szervezetek vezetőségével, a programok lebonyolítása során mindig számíthatunk a zombori Laza Kostić Kulturális Központ munkatársára, Szitás Mária művelődésszervezőre, partnerségben vagyunk a Dunatáj Egyesülés Régiófejlesztési civil ernyőszervezettel, és a zombori Szórványközponttal. Több művelődési programsorozat, körút megszervezésében is segédkeztünk, itt emelném ki Tóth Péter Lóránt magyarországi versvándor több műsorát is, amelyet nagy sikerrel mutatott be a nyugat-bácskai, magyarok lakta települések szinte mindegyikén. A székhely, Doroszló közösségi életéhez is nagyban hozzájárul a Kuckó.

Kisegítette már a Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület, az ifjúsági szervezet, az Önkéntes Tűzoltó Testület és az Alvég Teke Klub rendezvényeit, működését is. Emellett szervezőjévé vált a doroszlói nyári rendezvénysorozatoknak, azon belül is a helyi Hazaváró báránypaprikás-főző versenynek. Segíti továbbá a gombosi magyar közösség, egyesületek, civil szervezetek működését is. El kell mondjam, mindez nem volna lehetséges a Magyar Nemzeti Tanács és a Bethlen Gábor Alap, továbbá vajdasági vállalkozók, cégek támogatása nélkül. Felismerték, mennyire fontos a gyerekekkel való foglalkozás, törődés, és a magyar közösségi tartás, megtartás. Ezúton köszönjük nekik!

A regionális (magyar) közösségi tájékoztatás, dokumentálás feladatkörét szintén felvállalta a Kuckó Gyermeksarok.

Az előző elnök, Pelt Ilona számtalan zseniális, építő ötletének egyike a Nyugat-Bácska Portál létrehozása. Ez a mára hozzávetőlegesen 30 ezer fős olvasótáborral rendelkező, továbbá a Facebook-oldalán 150 ezer kedvelést számláló régió szintű információs portál fő célja, hogy dokumentálja a nyugat-bácskai magyar közösségek számára fontos történéseket, eseményeket, képekben és szövegben egyaránt. Magam szerkesztem ezt a felületet és a Facebook-profilt is én kezelem. Közös eredményként megélve, büszkén mondhatom, januárban leszünk háromévesek, de az érdeklődés nem lankad irányunkban, sőt. Egyre több az olvasó, már nemcsak a régióban, hanem Vajdaság-szerte és a külföldről haza kacsintgatók is figyelemmel kísérik a Portál híreit. Ami a legnagyobb öröm, hogy a közösség tagjai és vezetői egyaránt rendszeresen a segítségünkre vannak, küldik a híreket, képeket, fontosnak tartják hírt adni közösségük történéseiről. Hálásak vagyunk nekik mindezért.

Milyen további terveik vannak?

– Mindenképpen továbbvisszük a hagyományos rendezvényeinket, projektjeinket. Például a fent említett Luca-napi foglalkozásra december 13-án kerül sor. Emellett folyamatos kreativitás jellemez bennünket, az elnökség részéről mindig vannak új ötletek, amelyek szavatolják a megújulást és az időszerűséget.

Ennyi volna a titkok nyitja?

– Egyszerűnek hangzik, és amennyiben mind komolyan vesszük, az is: nincs fontosabb a pozitív, jó szándékú, építő hozzáállásnál. Továbbá talán mindenkinek, még saját magunk számára is nagy tanulság az, hogy a szándéknak és a tevékenységnek, szervezőnek és közösségnek összhangban kell lennie. Szerénytelenség nélkül mondhatom, sőt ki kell mondanom, a nyugat-bácskai magyar szórványközösségek és az élükön tevékenykedő szervezőegyéniségek iskolapéldái annak, hogyan kell és lehet összefogni, kitartani, az olykor felmerülő személyes sérelmeken vagy ambíciókon túllépve megtartani a közösséget – hallottuk L Móger Tímeától, a Kuckó Gyermeksarok új elnökétől.

tra, Magyar Szó- Hétvége, 2018. december 16.

Homo labilis- zEtna, Basiliscus, 2018

Elhagyatott helyeken fogy legjobban a lottócédula. / A jobb sorsnak ott van legnagyobb keletje.” L. Móger Tímea széttartó részleteket von szemlélődése terébe, kelt önálló életre léthelyzetekre érzékeny költészetével. (zEtna)

Képsorok a könyv doroszlói bemutatójáról:

Stock János fotói

Orsovai Bibianna riportja a Vajdasági RTV- ben:

A kötet zentai bemutatóján:

Beszédes István fotója

Magány-asszociációk- Kritika

„az emberek alkalmazkodnak

                                                                                  a körülmények nem

                                                                                  aki teremti a körülményeket

                                                                                  annak agyában születik meg

                                                                                  a magány”

                                                                                  (L. Móger Tímea: Látomás)

 

Lennert Móger Tímea Homo labilis című verseskötete a zEtna Kiadó Vulkánfíber-sorozatának 31. darabjaként jelent meg. A zombori születésű, fiatal doroszlói írónőnek ez a harmadik önálló kötete. Költeményeit több vajdasági, illetve Kárpát-medencei magyar folyóirat és internetes portál közli. A Szélnek feszül a táj című versantológia és a Szeged effekt-antológiák szerzője, versei és versfordításai jelentek meg a Magyar PEN Club többnyelvű költészeti antológiájában. Tagja a Fiatal Írók Szövetségének.

Első kötete, a Kollázs (2012) kapcsán Fekete J. József kiforrott világképű, az önkifejezéshez megfelelő formát meglelő, egységes hangfekvésű költőként méltatta Lennert Móger Tímeát. „Akkori kötetében a kettősségek közötti feszültséggel viaskodott, olyan ellentétekkel, mint a társas lét és a magány, a megmutatkozás és a rejtőzködés. Ezekre épült rá később az elmenni vagy maradni dilemmája, amiből egy kisjátékfilm (Menni vagy nem lenni) forgatókönyve is kilombozódott.” (Fekete J. József: „Amikor a szenvedés normális állapot” In: Magyar Szó, 2015. június 11.) Ezt követte az Innensemerre szigetecske (2015) c. kötet verseinek Duna menti mikrokozmoszából nyíló világa, a mélyszegénység, a kiszolgáltatottság és újra a magány hívószavaival.

A Homo labilis c. kötetben a négy tematikus ciklusba rendezett versek (Káin és (B)Ábel, Vérkép, Az élet verseit eteti, Az ember halai a nap vizében) vagy inkább versgondolatok, asszociációs fragmentumok, költői szó- és mondatjátékok újfent a magány problematikáját fonják körül.  „A pokol a másik ember”, idézhetjük Sartre-t, az egszisztencialista létfilozófia „pápájá”-t, a verseket olvasva azonban nemcsak a „társas magány”-ról, de társadalmi, közösségi, migrációs számkivetettek meg nem oldott élethelyezetei és fel nem oldott feszültségei is torlódnak a sorok között. Az első ciklus „töredékei” az elvágyódásé, a csöndé – mely akár a létezés csöndje is lehet – lételméleti elgondolások felé viszik olvasóit. (Idegen vezetés, Csöndet, Látomás) A második ciklusé a párkapcsolati magány, a férfi-nő-örök-ellentét, mely mégis egy egész két feleként, egymás melletti magányban vegetál. (Magány-asszociáció, Vérkép, Kései simogató, Látomás)

„a férfiak szemében

álom van

férfiak szemében

álmomban

megszakad a szívem

értük

nem igen

a nők szemében

álom van

nők szemében álmomban

megszakad a szívem

értük”

A harmadik ciklusban található FészekhagyóVers a távolba és a Hagyaték az otthontalanság, a honvágy magányát rajzolja, az Imám pedig a hit erejét és az örök „körforgás rendjé”-t.

Az utolsó szegmens prózaverseinek csendes belenyugvása zárja a kötetet, szinte transzcendens dimenziókba emelve a megválaszolandót: „Bizonytalan életfilozófiák rettentenek el a magánytól. Az igazságtól. Könnyű vagyok. Létbizonytalan. Legtöbb ember. Hontalan.”

Kulcsár-Szabó Zoltán irodalomtörténész szerint a modern költészet ismérve az a konfliktus vagy feszültség, ami a nyelv létesítőereje (performativitása, önreprezentációja) és a lírai szubjektivitás, a „lírai én” szövegbe íródásának lehetetlensége között fennáll. Lennert Móger Tímea verseit olvasva úgy érezhetjük, ha kortárs költőinknek nem is sikerült feloldaniuk ezt az ellentétet, verseikkel azonban betöltik azt a hiányt, amit a létezés nagy kérdéseire választ keresve érezhetünk.

Lódi Gabriella, Magyar Szó- Kilátó, 2018. december 11

https://www.magyarszo.rs/hu/3859/mellekletek_kilato/194355/Mag%C3%A1ny-asszoci%C3%A1ci%C3%B3k.htm

Könyvbemutatók a 2018- as Ünnepi Könyvhét keretében- zEtna- fotók:

Budapest, Vörösmarty- tér…

Szegeden:

Az otthontalanság hordozói- Kritika

Igen, tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha valami betegségről, valami kórról lenne szó, és talán így is van. Rengetegen elvándorolnak külföldre, ahol a jobb egzisztencia ellenére sem boldogok, honvágyuk van, és nem találják a lelki békéjüket. Az itthon maradottak között is sok a helyét és a személyiségét kereső ember, akit túl sok inger ér, aki nem tud kiszállni egy elfáradt párkapcsolatból, vagy épp nem fér bele a másik életébe. Egymás és saját magunk foglyai vagyunk, és az a kérdés, hogy mi a rosszabb, ha tisztában vagyunk ezzel, vagy ha észre sem vesszük. Egy nagyon mélyreszántó önmagunkba figyelés a doroszlói L. Móger Tímea harmadik verseskötete, amely a zEtna Kiadó gondozásában jelent meg az idén. A Homo labilis című gyönyörű kék könyvet Ágoston Lóránt illusztrációi gazdagítják, és jó lenne abban a tudatban élni, hogy a halak nem a bizonytalan ember szaporodását jelzik, hanem a céltudatosét és azét, aki nem hagyja el a gyökereit, inkább ápolja és hirdeti azokat. A költőről tudjuk, hogy erősen kötődik a nyugat-bácskai világhoz, azon belül is leginkább a szülőfalujához, és mindent megtesz annak érdekében, hogy valamilyen módon összetartsa a közösséget. Ilyen jellegű küldetése van a lírai énnek is, aki arra kér téged mint olvasót, hogy „ne hagyd el magad”. A boldogság keresésének az útja számtalan helyre sodor minket, és ne várjunk bölcsőt és dajkamesét egy idegen országban és kultúrában. Az újdonság varázsa gyorsan elszáll, és még jobban kiüresedik tőle az ember:

„egy kocsmában

a világ bármelyik

felén

otthon van az ember

az elején”

A négy ciklusból álló kötet első és negyedik (I. Káin és (B)Ábel, IV. Az ember halai a nap vizében) részében prózaversek találhatóak, amelyek az éles, filmszerű képeknek köszönhetően lassú olvasást és még lassúbb értelmezést követelnek. A mondatok feldarabolása szaggatottá teszi a szöveget, és ezzel fokozza a magányt, a kilátástalanságot és a végletek közötti csapongást.

Agyölő

Sovány. Rezgő gyomrú. Holdra lát a földről. Szövi a magányt. Pókfajta a jövőből. Emberáldozatot kíván. Kínál. Falun nem lakik. Városokba nem jár. Nem létezik. Keletkezik. Hangok etetik. (Sz)ívig rág. (Hegy)gerinctelen. Néptelen. Emberbőr alá bújó. Végtelent ígérő országvilág. Aki magába engedi. Mind eleven. Halott.

A prózaversek egy új irányt jeleznek Tímea költészetében, és természetesen itt is bátran használja a zárójeleket, ami a többértelműséget teszi lehetővé, és alaposan megnehezíti annak a dolgát, aki el szeretné szavalni a költő verseit.

A Kálvária című versben a lírai én finoman rátapint arra a fontos tényre, amit már Sziveri János Bábelében is olvashattunk („érdemes-e menekülni innen/gyarlóságomat ha magammal kell vinnem”). Tímea ezt a gondolatot erősíti meg a vers végén:

„barlangot épít

köveket hord magára

terhét messzire viszi

ha messze jár”

A távolság, a gyökereink hiánya, a naponta megjelenő kihívások és az ismeretlenhez való alkalmazkodás valójában felnagyítják az egyedüllétet, az identitáskeresést, és hajléktalanná tesznek minket. Mintha kieveznénk az óceán közepére, és csak a halak vennének körül minket, de már az étvágyunkat is elveszítettük, mert belénk fulladt a magány. A kötet legvégét egyfajta letisztultság jellemzi, azt sugallva, hogy legjobb és legbiztonságosabb a part közelében maradni, abban a miliőben, ahol megszülettünk és egyenes gerinccel élni tudunk.

zEtna- képek a kötet szabadkai bemutatójáról: 

Az állandóan változó, szétvándorló világ meghasonlott asszonyembere- Kritika

Az 1981-ben Zomborban született, Doroszlón élő Lennert Móger Tímeának 2018-ban a zEtna Basiliscus könyvkiadó Vulkánfíber sorozatának 31. kiadványaként Ágoston Lóránt illusztrációival Homo labilis címmel jelent meg harmadik verskötete.

            A 2012-ben az Areion Kulturális Egyesület kiadásában Kollázs címmel megjelent első verskötetét elemzők elsősorban és egybehangzóan a gyermeki rácsodálkozást, a gyermeki kíváncsiságot és lelkesedést, a játék örömét hangsúlyozták és dicsérték a versekben, amellyel a fiatal költőnő felfedezi magának a világot. A 2015-ben a zEtna Basiliscus kiadásában Innensemerre szigetecske címmel megjelent második verskötet versei viszont, akkori véleményem szerint „bizonyos fajta szomorúságot, csalódottságot, hol rezignált beletörődést, hol meg kitörési vágyat sugallnak. Sokat foglalkoznak a szegénységgel, a tanácstalanság, a magány és az elhagyottság érzésével, valamint a „muszáj-elmenés” bizonytalan jövőképével. Néhány habozó önmardosó vers, s maga a cím is – Innensemerre szigetecske – a maradást indukálják.”

            Legújabb, Homo labilis című verskötetének versei mintha egyfajta „égszakadás-földindulás” előtti általános elsötétítés komor, várakozásteljesen félelmetes képét vetítenék elénk.

            Ő maga ugyan így nyilatkozik a könyvéről: „Van itt minden. Közösséggel kapcsolatos érzések is, az én ragaszkodásom a közösségemhez, a tájhoz, amelyben élek. Aztán van benne szerelem is, a férfi és a nő viszonya, kapcsolata, ennek a boncolgatása, és hát igazából az egész, ha röviden akarnám elmondani, hogy miről szól a kötet, akkor azt mondanám, hogy a gyökerekhez próbálom visszahúzni az olvasókat egy kicsit, hogy próbáljunk az eredetünkhöz, az eredeti értékekhez visszatérni.”

            Az én olvasatomban sokkal sötétebb, vigasztalanabb ez a versvilág. A négy ciklusra osztott majd félszáz prózavers, amelyekben Tímea már előző kötetében is sikerrel használt zárójeles formájának két-, illetve többértelműségét viszi szomorú, megrázó diadalra, s amelyeknek újabb hozadéka a közlés mondatainak szándékoltan durva, erőszakos feldarabolása, amivel hangsúlyosabbá, „érdesebbé”, húsba vágóan közelivé képes varázsolni elidegenedő, elszemélytelenedő, magányba fulladó, fokozatosan szétzilálódó világunk „látleletét”. „Hazajön. Elfelejti. Hol van. Otthon. Ahonnan elvágyódik. Oda érkezik.(Ny)elvtelen {illetve elvtelen} jövő. Embernyi csal(ód)ás,{ illetve csalás}. Vagyok kóbor eb. Amit befogtak. Mint egy szájat.” Ebben a forrongó világban az Isten is „kétértelmű”: „Gólyalábakon jár a fényben az Isten. És (meg)hallgat.” Zárójel nélkül: „És hallgat.” Zárójelben, sőt zárójel nélkül is, ezekben a versekben minden kétértelmű, minden képlékeny, megkérdőjelezhető. ”Néha gondol a halálra. Mint szerelemre. (…) Méltóság. Hogy nem árulod (el) magad. {Nem árulod magad.}(…) (Besz)élek és hallgatok. {Vagyis: Élek és hallgatok.}A pesszimizmus szinte állandó jelleggel van jelen: „Érzés nincs. Látás és tapintás nélkül. Felhalmozott érintések várnak. Hogy helyet kapjanak a val(l)ó időben{való időben}. Kevesen maradtunk. Az egyedüllét igazságával. „

            Szerelem? Valami keserű se velük, se nélkülük rezignált variáns. „Tétova (k)éj {éj}.Amit hagyunk (egy)másnak {másnak}. Elköltözöm. Elüldözöm. Kitaláció. Nem emlékezünk. Hús a húsba rág.” (Ügyes város) „Voltál oltár. Nem kár. Öröm. Berepedt köröm. Nem ejt sebet. Magány-mammon. A semmi vére. Folyik belém belőle.” (Villámháború) „A szerelem szeretete. Az irgalom szeretete. A nem szerethetőt szeretni.”(Irgalmatlan) És: „Tested emlék(-e)).Előhívja testem energiáit. Hívő vagyok. Ember. Ház. Informatikai rendszer. Online-szerelmes. Hív-lak. Feléd mozduló magány.”Haló, hallasz…?” Szavak a(z) (v)ég felé.” (Kellék) „ölelésből /hiány” „Nincs szüksége senkire (…) A nő az alsóneművel együtt mindennap kimossa / tűrni jár /naponta a kútra /megmeríteni élete vizét / hogy amikor a kút mélyére néz / ne ugorjon / hátha / a férfi hazavárja / tévé elé /kajapia / ha nem elég / bámulják együtt / sebeik vérző tengerét (…) és kioldja erényövét / használ / szerez /lassan szeret / megköti élete üzletét” (Vérkép) Szellemesen egyszerre modern és cinikus: ”elköltöztem / a földön élők sorából / nem jutottak el hozzád a gyászhírek / én is csak a netről tudtam meg / hogy a szívedben ezentúl nem leszek”. (Kései simogató) Két sora is sokatmondó tud lenni: „nézünk egymásba / látni (v)égünk” (Szem(kont)aktus) „ököllel a szájban/val(l)ó” (Emlékvers) S a feloldódás megörökítései: „rajzol(ok) /a tested jövő /(-menő) árnyékolás / tűszúrásnyi fák /magasodnak / a közös képen / ép(p)en / felsír a csend / csecsemő-meleg / hangok / hagyják el a / percet /várj” (Zene) S a megbékélés: „Ketten ülünk egy fázó sziklán. Többen nem férünk rá. Féltem. Hogy csak azért ül mellettem. A világ bármelyik felén talált volna helyet. Mégis féltem. A barlang száján túl. Egyenes út az ég felé. Elherdálom a szabadságot. Ha nem fogom meg a mellém ülő ember kezét.” (Emberszabás)

L.Móger Tímea jó ismerője, és zsigerekig hatolóan vallatója, látója önmaga lelkivilágának, a vajdasági tájnak, és változó, forrongó világunknak. Versei megannyi húsba vájó, karcoló rézkarccá élesednek. Világosan látja az idegenbe szakadás buktatóit: „egy kocsmában / a világ bármelyik / felén /otthon van az ember / az elején (…) semmi sem az / aminek nevezik / egyforma-e / minden lében / a kanál (…) senki földjén / szélgép süvít / minden mű és avítt / hátára vesz a fehér szarvas / igaz szavam egy kocsmanév / sci-fi mese / időm icce / borban vér / duplát ér”(Bordal)

            A negyedik versciklus talán a legkeserűbb. „Az állat állat maradt. Intelligens ösztöneivel belemart az ember másába. / Az éhség kiölte a vágyat. Mindenki önmagára vágyott. Arra. Amitől a legjobban félt. Egyedül, a rókalyuk tövében elaludni. Medveálom és fauntánc nélkül. Igazságban. Valóságban.” (Embertelen tavasz) És: „Nem vágyott rá. Hogy simogassák. Csak kenyeret adjanak neki. Tört mondatokban beszélt, és nem hugyozta le az emlékművet” (Egy ideje) A Ki vagyok én? megrázó verse: „Közben felráz az Isten illata. Ki vagyok? Kivé dermedek utóbb? Hajtóvadászat egymáshoz. Keresőszavak. Hogy szeretet.  Szaglás. Ember. Tükörben emberöltő. Belenéz. Belevész. Nyelem a könnyem. Semmi nem jön könnyen. A szavak sem. Ponyvaregény-élet. Mitől gazdagodnak a szegények. Köz-helyeken jár mindenki esze.  Szívem közepén. A halál vagyok én. „ (Nekrológ) Vagy: „Út vagyok. Szárnyhagyó páva.” (Álomfejtés) „Nem sikerül. Örömöt adni és kapni.” (Társfüggőség) A hazaszeretet himnusza, amely időnként  Domonkos Kormányeltörésének félelmetes dadogásaként sír fel: „Kezem összezárom. Ökölbe vagy imára. Amikor hazavárja. Aki nem keresi otthonát. Dajkálom magam. Tört gerinccel sikerül.  Nem látszani öngyilkosság. Levetkőzni hősi halál. Újjászületek. (Szó)képek deformálnak. A gyökér a köldökzsinór. Magzatvíz folyik a Dunából. Nem lehet jó bárhol. Ha mindenhol az. Ahol maszturbál a népkamasz. Nem szül. Nem születik. (F)elszabadítani. Mint koponyát a hurokból vonni ki. (…) Remélni hosszan. Hogy remény van.(…) Vágni lehet a füstöt, és elfogy a bor. Mire az élet kiforr.  Akkor utódaidnak az elmúlásról beszélsz.  Anyanyelveden. Olyan szépen. Hogy nem hiszik el. „Dajkamese) S a két könnybe/vitriolba mártott záró-vers: „Minél szegényebb vagy. Annál nagyobb jelentőséget tulajdonítasz a szerencsének. Elhagyatott helyeken fogy legjobban a lottócédula. A fogadóirodák ott a legjövedelmezőbbek. A jobb sorsnak ott van legnagyobb keletje. „Létminimum” És a kötetzáró vers, a Létminimum alatt: „Farkasvaksággal gyógyítja a valóság szemét. Szürke festmény születik városperemi dzsungelekről. Világvégi színes metropolisz rajzolódik ki egy-egy vázlaton. Hova juttat a nyugalom.  Az izgalom. Bizonytalan életfilozófiák rettentenek el a magánytól.  Az igazságtól. Könnyű vagyok. Létbizonytalan. Legtöbb ember. Hontalan.”  

            Formailag érdekes és következetes, tartalmilag ízig-vérig mai és erőteljes ”honi” színeket (is) felmutató, érzelmileg fájdalmasan átélt könyv a Homo labilis.

Jódal Rózsa, RTV- Szempont, 2019. 11. 19.

A könyvet Ágoston Lóránt képzőművész alkotásai ékesítik

Bemutatkozás a Magyarkanizsai Írótáborban:

Fehér Illés rendszeresen fordítja szövegeimet. Ezeknek gyűjteménye Ezüst híd- Srbreni most nevű blogján olvasható: https://feherilles.blogspot.com/p/blog-page_320.html

Ízelítő:

Lennert Móger Tímea Homo labilis – Homo labilan

Homo labilis

barlangom vagyok

érintőm vagy

megérintelek

mintha maszturbálnék

félek magamtól

ezért bántalak

könnyebb

sikerül

megölelni a tükörképem

a gyengém vagyok

kőtörő vagy

nem vihetsz el

ha ott maradok

barlang

bejárat nélkül

kijárattal

ember rákjárással

méh-szárnyon

másokban lelem

halálom

Homo labilan

vlastita špilja sam

moj doticaj si

dotičem te

kao da masturbiram

od sebe se bojim

zato te vređam

lakše je

uspevam

svoj odraz zagrliti

vlastita slabost sam

kamenolomac si

odneti me ne možeš

ako tamo ostajem

špilja

bez ulaza

izlaza

čovek hodom raka

na pčelinim krilima

moja smrt je

u drugima

Prevod: Fehér Illés

Lennert Móger Tímea Jégséta – Šetnja na ledu

Jégséta

A jég tiszta. Hűvös és áldott. Azt képzelem: áldást nyerek, ha legyőzöm a félelmet, engedek a szelíd hívásnak, és megérintem talpammal a megváltozott halmazállapotú vizet. A szilárdságot. Tekintetemmel továbbra is a kutyát keresem. A fókuszpontot. Akár egy ünnep, olyan ez a közeledés. Lassú, sima, egyszerre bátor és bátortalan.

Ma nincs a világban semmi szépség.

Az árnyékok megnőttek, jégpáncél borítja az utakat. Az ablakból nézve a Nap mintha simogatná a jeget, bár valójában megolvasztja azt. A magány hóseprű, elsöpör jót és rosszat. Akár a szél.

Nekitámaszkodom az ablaknak. Védelmi pozícióba helyezkedem. Nehéz elviselni a tehetetlenség látványát. A jégen átvonul egy kutya. Úgy, ahogyan csak a husky tud. Egy piszkosfehér bundájú királynő. Látni szeretném. Közel jutni hozzá, és közel engedni őt magamhoz. Úgy képzelem, fölényes a tekintete, büszke a fajtájára, a képességeire. Ért a télhez. Feltalálja magát benne. Ért a jéghez is. Miként kell haladni rajta. Meg akarom ismerni, ezért hajlandó lennék elhagyni a fedezéket. Nézem. Lassan átér a fagyott vízen. Négy lába karcsú, bundáját mintha naponta fésülné valaki. Legalábbis messziről úgy tűnik. Tudnom kell, valóban így van-e?!

Régóta lakom itt, szemben a folyóval. Nem mozdulunk egymás felé. Nem sétáltam még a partján, a víz pedig nem is áradt ki. De most a hideg lefagyasztotta bennem a félelmet, az iszonyt, a csodálatot. Meg merném érinteni a vizet. Rá mernék állni, és hinni tudnám a lábam alatti szilárdságot. Ez sokszor a talajon is nehéz. A jég, az más. A jég kutyával – az áhított biztonság és az egészséges bizonytalanság közötti egyensúly. Az igazság netovábbja, legalábbis annak képzelem.

Elindulok. Fejemben végigjárom az utat. Elakadok a ködnél. Ha odakint most sűrű volna… Elveszíteném a kutya látványát. Látványa nélkül pedig azonosíthatatlan a cél. Tehát fel a kabátot, ki az ajtón, át az úttesten, le a parthoz. Ennyi. Ahogyan a társkeresésről is gondolkodom: „Neki a bajnak!”

Nem gondolok, nem gondolok, nem gondolok semmire (vagy éppen semmit, vagy…) – mantráztam minden alkalommal, amikor még randizni jártam. Egyszer sem sikerült nem végigjátszani magamban a jelenetet. Kettőnk párbeszédét előre hallottam a fejemben. Végül ráuntam, hogy mindig igazam lett. Nem sikerült meglepnie egyetlen kapcsolatnak sem. Ha jól is alakult a találkozó, a szánalom érzése mindig visszabillentett a valóságba: amennyiben most utat adok ennek a figurának, itt, velem szemben, az unalomba fogok belepusztulni. Elpárolog mellőlem, belőlem a lénye. Az együtt töltött idő mintha naponta kiharapna a másik testéből egy darabot. Ott ülne ez a valaki, fül vagy váll nélkül. Ki hallgatna meg akkor? Kire támaszkodhatnék végül?

Minek áltatni magam egy olyan test érintésével, amely nem érti a céljaim!? Nem értem a céljait. Nincs közünk egymáshoz.

A jéggel nincs bajom – a vízzel van: vonz. Lassú lépteim nem vallanak rám, a határozatlanságomra. Ha lépek is, mindig kapkodva. Valóban elindulok. Ez a kutya nem bánthat. A fehérség nem szürkít. A vizet, az édesvizet gyakran szürkének látom, mocskosnak és rejtelmesnek. Annyira, mint egy rosszul megfogalmazott érintést. Rossz helyen és időben nyúlni egymáshoz…

Földet érő, kék porcelánváza hangját hallom magamban, amikor olyan emberrel vagyok, akivel az ,,igaz–hamis” párbajunk folytonos. Az ilyen abból a fajtából való, aki sem az igazságot, sem a hazugságot nem hajlandó elviselni. A kettő közötti kompromisszumok mozgatják a világot. Erről meg van győződve. És neki van igaza, egyrészt. Másrészt nekem. Szerinte én hazudok. Szerintem pedig ő nem mond igazat. Elken, maszatol.

A jég tiszta. Hűvös és áldott. Azt képzelem: áldást nyerek, ha legyőzöm a félelmet, engedek a szelíd hívásnak, és megérintem talpammal a megváltozott vizet. A szilárdságot. Tekintetemmel továbbra is a kutyát keresem. A fókuszpontot. Akár egy ünnep, olyan ez a közeledés. Lassú, sima, egyszerre bátor és bátortalan. Megfogalmazni könnyű, megélni nem az: érintés.

A szorongásnak szaga van. Érzem magamon. Bűzlök, de másként, mint egy túlfűtött szobában vagy a napon… Kénes szagom van. Bele kénsavasodom az igyekezetbe, hogy elérjem a rettegett és vágyott célt.

Néha egy másik ember bennünk való hite többet tesz értünk, mint mi magunk: képessé tesz. Egy kutyáé még inkább.

Tör a cipő. Vízhólyag lehet… Nem tudok tovább lépni. Nem tudok továbblépni. Már látom a kutyát, ő is engem, felém néz, de az emberek ezt nem tudhatják meg. Nem tudhatják meg, hogy kiléptem. Hogy a ház üres, és én közöttük járok. Túl sokszor és sokan akarták elvenni tőlem a képesség tudatát. Az ember, aki nem mások fizikai és mentális megkárosításán töri a fejét, el sem tudja képzelni, milyen gondolati és érzelmi folyamatok játszódnak le abban, aki ártani akar a másiknak. Nem tudom elképzelni – viszont tudom, hogy számomra elképzelhetetlen. Ezért nem jártam közöttük régóta. Az elszigetelődés joga nemcsak a gyengéknek jár, hanem a kiábrándultaknak is.

A nők úgy érzik, nem szabad gyengének lenniük, mert törékenységükön mások sebet ejtenek. A férfiak elvárják tőlük, hogy gyengék legyenek. Az öntudat miatt. Némelyek szeretnek egymáson sebet ejteni. Én mindig csak visszaütöttem, de mindenkinek. Ösztönből. Nők és férfiak egyaránt szeretnének olykor gyengék lenni. Elindulni önmaguk nyomában. Nem foglalkozni pofozkodással.

Haladok a kutya felé. Elképzelem, hogy elérem, és kezem a bundájába mélyesztem. Egyszerre hideg és forró. Engedi magát megérinteni. Hisz bennem, tapasztalatai ellenére is áll elébe, ha bántani akarják. Az engedelmességhez erő kell. Nemes állat szeretnék lenni, aki nem fél elindulni a másik lény irányába. Kész mindenre. Harcra, gyengédségre… A cselekvés egyet jelent a bátorsággal. A tétlenség olykor csak a türelem jele. Kivárni a tettek megfelelő idejét. Sem előbb, sem később nem lett volna érdemes elindulnom. Az állat vagy még, vagy már nem lett volna jelen egy közösnek remélt pillanatban.

Érzem, nemcsak elképzelem. Alattam a jég van. Még lassabban lépkedek. Szemtől szemben a kutyával, aki ül. Kivár. Rég volt, hogy várt rám valaki. Szeme porcelánkék.

Arcomba csap a sajátszél, bárhonnan jöhet és bárhova tarthat, bennem marad. Lépek. Nem gép vagyok. Képes vagyok, és tudok. Érzés vagyok, és cselekszem. A kutya barátságos, ahogyan reméltem. Még két lépés, és többé nem hátrálok meg senki, semmi elől. Tudat alatt tudom. Fagyos orrával megérinti a mutatóujjam. Ekkor hallom a reccsenést. Beszakad. A jég. A kutya alatt. Süllyedő izmok, feltörő könnyek. Hullamerevség.

Tükör előtt érezzük magunkat így: tenni kellene valamit. Megmenteni. Ha magamat nem tudom, akkor valaki mást. Késő van a tettekhez, feladni korai. Ha reggel volna, napkelte, akkor az agyam nem játszaná le a hiábavalóság belső hangjait, utánaugornék. Legalább megpróbálnám… de esteledik, és visszahúzódom az ablak mögé. Szorongástól lucskosan, undorodva a testem szagától. Egyre bizonytalanabbul a biztonságba.   

Šetnja na ledu

Led je čist. Hladan i blagoslovljen. Zamišljam: ako strah savladam, prepustim se blagom izazovu i tabanima vodu promenjenog agregatnog stanja dotičem, halal stičem. Čvrstoću. Pogledom i dalje kuju tražim. Žarište. Ovo približavanje je poput praznika. Polagana je, gladka, istovremeno i neustrašiva i strašljiva.

Nema nikakve lepote u današnjem svetu.

Senke su narasle, ceste ledena kora pokriva. Gledajući sa prozora, Sunce kao da led gladi, a ustvari otopi ga. Samoća je metla snega, i dobro i loše pomete. Poput vetra. Na prozor se naslanjam. U poziciju odbrane se stavljam. Prizor nemoći teško je podneti. Preko leda kuja prelazi. Tako, kako samo jedan haski zna. Kraljica sa prljavobelom krznom. Volela bi nju videti. Približit joj se i nju u moju blizinu pustiti. Zamišljam, pogled joj je superioran, ponosna je na svoju rasu, na svoje sposobnosti. Razume se u zimu. Snalazi se u njoj. Razume se i u led. Na ledu kako treba napredovati. Hoću nju upoznati, zbog toga bi mogla i sklonište napustiti. Gledam nju. Preko smrznute vode polako dostiže drugu obalu. Noge su joj vitke, krzno kao da neko na suncu češlja. Bar iz daljine tako se čini. Moram znati dal je stvarno tako?!

Odavno tu stanujem, nasuprot reke. Jedni prema drugoj se ne približavamo. Na obali još nisam šetala, a voda još nije izlila. Ali zima je sad strah, jezu, divljenje u meni zaledila. Vodu bi sad smela dotaknuti. Smela bi na nju stati, i poverovala bi da ispod nogu

čvrstoća postoji. Često to je teško i na zemlji. Led, to je nešto drugo. Led sa kujom – ravnoteža između željene sigurnosti i zdrave nesigurnosti. Vrhunac istine je, makar tako zamišljam.

Polazim. Cestu u mislima obilazim. Kod magle zastanem. Kad bi vani sada gusta bila… Prizor kuje bi se izgubila. A bez prizora pak cilj se ne može identificirati. Dakle kaput obući, preko vrata van, preko ceste do obale. Toliko. Tako i o potraživanju partnera razmišljam: „Ajde, pronađi nevolju!“

Ne mislim, ne mislim, ni na što ne mislim(ili baš ništa, ili…) – svaki put kao opčinjena što-šta ponavljala, kad sam još na sastanke hodala. Ni jednom nisam uspela u sebi pretpostavljenu scenu ne do kraja odigrati.U mislima naš dijalog unapred sam čula. Na kraju dosadilo mi je da sam uvek u pravu. Ni jedna veza nije uspela da me iznenadi. Ako sastanak i povoljno se odvijalo, osećaj sažaljena uvek me je u stvarnost vratila: ukoliko sad ovoj figuri koji nasuprot meni stoji, put otvorim, umreću od dosade. Njegova duša iz mene, pored mene ishlapi. Zajedničko provedeno vreme kao da iz tela drugog komad otkida. Taj neko bi bez uha ili ramena tamo sedeo. Tada ko bi me poslušao? Na kraju na koga bi se mogla osloniti?

Sa doticajem takvog tela, što moje ciljeve ne shvaća, zašto sebe zavaravati? Njegov ciljeve ne shvatam. Nismo povezani.

Nemam problema sa ledom – sa vodom imam: privlači me. Na svoju neodlučnost, moji spori koraci ne ukazuju. Ako i koračam, uvek užurbano. Stvarno krećem. Ta kuja ne može mi nauditi. Belina u sivilo se ne pretvara. Često mi se čini da je voda, slatka voda siva, prljava i tajanstvena. Toliko kao loše formuliran doticaj. Jedan drugog na krivom mestu i u krivo vreme dotaknuti…

U sebi, pad  plave vaze porcelana čujem kad sam sa takvom osobom štono je naš dvoboj „istina-laž“ neprekidan. Takva osoba je iz one fele koji nije voljan niti istinu, niti laž  podneti. Svet kompromisi između ta dva pojma pokreću. U to sam ubeđena. S jedne strane on je u pravu. S druge strane ja. Po njemu ja lažem. Po meni istinu on ne govori. Razvuče, razmaza.

Led je čist. Hladan i blagoslovljen. Zamišljam: ako strah savladam, prepustim se blagom izazovu i tabanima vodu promenjenog agregatnog stanja dotičem, halal stičem. Čvrstoću. Pogledom i dalje kuju tražim. Žarište. Ovo približavanje je poput praznika. Polagana je, gladka, istovremeno i neustrašiva i strašljiva. Lako je koncipirati, a ne i doživeti: doticaj.

Zebnja miriše. Na sebi osećam. Smrdim, ali drugčije, kao u pregrijanoj prostoriji ili na suncu… Na sumpor mirišem. Od truda da do strepnjom isčekivanog, željenog stignem sumpornokiselasta postajem. Koji put tuđe poverenje za nas više učini no što mi sami: osposobljava. Neke kuje još više.

Žulja me cipela. Verovatno je plik…Ne mogu dalje. Ne mogu dalje ići. Već vidim kuju, i ona mene, mene gleda, ali ljudi to ne smeju saznati. Ne smeju saznati da sam iskoračila. Da je kuća prazna a ja među njima hodam. Mnogo puta i mnogi su hteli od mene sposobnost svesti oduzeti. Čovek, ko ne razmišlja o tome kako drugoga fizikalno i mentalo oštetit, ne može ni zamisliti, u onima koji drugima napakostiti žele, kakvi misaoni i dohovni procesi odvijaju. Ne mogu zamisliti – ali znam da je za mene nezamislivo. Zbog toga odavno nisam među njima kretala. Pravo na osamljenje nije samo pravo slabih, nego i razočaranih.

Žene tako osećaju da smeju biti slabe, jer njihovu krhkost drugi ranjavaju. Muškarci očekuju da budu slabe. Zbog samosvesti. Neki vole drugoga raniti. Ja sam samo udarce uzvratila, ali svakome. Instinktivno. Katkad i žene i muškarci jednako bi veleli da budu slabi. Vlastitim tragom krenuti. Ćuškanjem se ne baviti.

Prema kuji koračam. Zamišljam da nju stižem i ruke u njeno krzno spustim. Istovremeno je hladan u vruć. Dopušta da nju se takne. Meni veruje, uprkos iskustvima drži se, ako nju raniti žele. Snaga je potrebna za poslušnost. Plemenita životinja bi htela biti koja se prema drugom biću ne boji krenuti. Na sve je spremna. Na borbu, nežnost… Akcija hrabrost znači. Dokolica je katkad samo znak strpljenja. Čekati pravo vreme za akciju. Ni pre, ni kasnije ne bi bilo smisla da krenem. Životinja u isčekivanom pretpostavljenom zajedničkom trenu još ne ili više ne bi bila prisutna.

Osećam ne samo zamišljam. Led je ispod mene. Još sporije koračam. Licem u lice sa kujom koja čeka. Isčekuje. Davno je bilo kad me je neko čekao. Oči su joj poput porculana plave.

U lice mi vlastiti vetar udara, može od bilo kuda doći i bilo kuda može krenuti, u meni ostaje. Krećem. Nisam mašina. Sposobna sam i znam. Oset sam i delujem. Kuja je, kako sam se nadala, prijateljski nastrojena. Još dva koraka i više ni pred kim, ni pred čim neću uzmaknuti. Znam, u podsvesti. Moj kažiprst ledenom njuškom dotiče. Tad prasak čujem. Lomi se. Led. Ispod kuje. Mišići tonu, suze izbijaju. Ukočenost leša.

Tako ispred ogledala se osećamo: trebalo bi nešto učiniti. Spasiti. Ako sebe ne mogu, onda nekog drugog. Kasno je za akcije, rano za predaju. Ako bi jutro bilo, izlazak sunca, onda moj mozak ne bi širio unutrašnje glasove ništavnosti, skočila bi za njom. Makar bi pokušala… ali suton je i iza prozora se povlačim. Od zeblje prljavo, od mirisa vlastitog tela gadeći se. U sigurnost sve nesigurnija.

Prevod: Fehér Illés

Lennert Móger Tímea Kereszt alatt – Ispod krsta

Kereszt alatt

Az áldozat hűséges

bántójához

aki önmagából is

elveszít valamit

mindenki áldozat

volt

mielőtt bántóvá lett

a körforgás kegyelme

mindenkinek megadatott

porból

kenyér

bor

vér

por

ér

halott emberek

verőere

gyökér

a fák az égig érnek

ég a földdel össze(f)ér

halál nélkül

nincs élet

az áldozatok örökké

félnek

ezért bántanak

kereszt(eződések)

hegek

a bőr alatt

súly alatt

vállmagasságban

elhordozható világ

van.

Ispod krsta

Vernom zlostavljaču

žrtve

ko i sam od sebe

nešto gubi

svi su žrtve

bili

pre no što su zlostavljači postali

milost kružnog toka

svakome je dat

iz praha

hleb

bašica

esencija

prašina

žila

žila kucavica

pokojnika

koren

stabla do nebesa dopiru

zemlja i nebesa

bez svršetka

nema početka

žrtve su u

večnom strahu

pa zlostavljaju

križ(anja)

ispod kože

ispod tega

u visini ramena

oštećenja
svet je

ponesiv.

Prevod: Fehér Illés

Könyvek után, előtt- Közlések, bemutatók itt-ott,  innen- onnan…

(J)óvátétel

(Ök)ölben a kéz. Öbölben a hajó. Kikötni jó. Ha volna jó. Házak előtt kispad. Kínpad. Kapualjak magánya. Aránya nélkül. Hűlt helyünk. Hiába békül a kéz. Nyílik a ház. Ügyes halált adj. Istenem. Népet a házba. A népbe életet. Hajónak kikötőt. Múlandónak időt. Tegezz halkan. Gyógyíts (sz)óval. Tettvágy. A ház. Ha épül. Minden (v)ér a falba (sz)épül.
 
Útimajz
 
Az ember szeretetlenségének foka.
Nem egyenlő.
Szerethetőségének fokával.
Karmok állnak ki a fából.
Karmok ereszkednek a vetésből.
Nem jut elég föld.
Otthon ér az élet.
Mint elmocsarasodott tavak lakóit.
Hattyúkat.
Elvágott nyakú háztáji az.
Ki távol van.
Haza él.
Messzenéző.
Rövidlátó.
Az idő végtelen.
Mégse vár örökké.
A kaland öröme.
Véges.
A kaland öröme szükséges.
Nincs végtelen.
Mindenki hazatér.
A tagadás igazságával.
Elveszett.
Megtalált önmagával.
Mindenki azt csinál.
Amit (t)akar.
Puha ravatal.
Siratóasszonyok öröme.
(H)arc.
Hogyha nem pusztul bele.
Túléli-e.
 
Előretolt helyőrség-Vajdaság, 2018. november 17.
 
 

Lakatlan házak lakói

Nő, férfi nélkül

Hány nyárnak kell elmúlnia, amíg az idő megáll? Ott találja magát a kezdeteknél és semmit nem bán. Elhagyók és elhagyottak (f)eltűnnek az időben. Az idő folyama lemossa a púdert és újból fel kell vinni az arcra. Szerette a púderecset érintését. Így kellene egymást és magunkat szeretni. Ezzel a gyöngédséggel fordulni az agyunk felé. Aztán egy drótmosogató szigorúságával a szívünknek esni. Nekiesni a tisztogatásnak. – Az október alkalmas az újjászületésre – mondta, és behúzta a redőnyöket. Nem akarta látni a látnivalót. A napsütötte levélerezetek után a szürke aszfalt új színben tüntette fel a színeket. Nyirkos és forró kontrasztja. Hazahívja, mégis kifelé tart a házból, amelyben felnőtt. A kert apró, színes virágainak hervadhatatlanságát már nem igazolja semmi. A lakók könnyűek, mint az egész éven át megkeresett nyaralás fénye. Nem hitte, hogy bárki az.

– Nem hittem, hogy bárki vagyok – mondta beletörődéssel.

Úgy gondolta, a szerelem lényege, hogy megismételhetetlen. Hegy a vízparton. Ezért keressük. Ahogyan a megbánást is. Mindig azt bánjuk, amit nem tettünk meg. A tényeknek sokszor semmi köze a valósághoz. A káros szenvedélyek pedig az élet elviselhetetlenségéről árulkodnak. Valamilyen fogódzó mindig kell mindenkinek. A sport lett az új szer. Hazafutunk. Otthon (f)élünk. Ha lebontódik a környezet, kikezdi a házat is. A mézeskalácsházakat megeszi az éhes- édesszájú idő. Kikapált muskátlik. Kiherélt lovak. Felszántott udvarok. Új tető kell. Lenne miért maradni. Férfit mindenhol találni. Itt is volna valaki, akire főzhetne és moshatna. Természetes rendet (rak)hatna az életében. Természetes nincs. Ahogyan természetes nők nincsenek. Nem is nők, termeszek. A nőnek a teste a mindene. Elvárják, hogy testben legyen. Legyen húsos vagy csontos, csak a test (sz)ámít. És a státusz. A ház körül csak azt a nőszemélyt tűrték meg, aki valakinek a jegyese, a felesége vagy az özvegye. Lényegében reked meg a társas házlakók élete. Ülnek egy tornácon, az éttermekben, főzetik a kedvenc ételeiket. Az illatok és ízek azonban nem feledtetik a kiüresedett élet terhét. Mindenük megvan, de a világmindenség tárgyai és halmozása kevés. Az eléghez. A nőnek súlyos lesz továbbhordozni a testét. Súlyossá válik a melle és a feneke. A férfiak farka megereszkedik. A hasuk megnő. Szalonna és cukros kenyér. Elődei, a ház régi lakói nem gondoltak az elhízással. Az éhezéstől féltek. Attól, hogy beomlik a nádtető. Ha álmukban vagy szeretkezés közben, az a jobbik eset. Akkor megvédi őket a „dunyha”. A „magoságy” távol van a földtől, éghez közeli. 

– A múlt, őseim hite úgy köszön vissza belém, akár egy előző élet értékei. A fiatalság (sz)épsége, a jövő képessége – ilyesmit soha nem mondana ki hangosan.

Magában érleli a bölcselkedést, amely nem vezet sehova, vagy ha mégis, talán vissza a házba. Ott az idő végre visszaszerezhetné érvényességét. A korok egymásra találnának az udvar hűvösében. Sem meleg, sem hideg, sem nappal, sem este: alkonyat.

Férfi, nő nélkül

– Érthetetlen, hogy valaki ne kívánja a tavaszt. Értem, hogy néha poshadt. Ahogy az erős napfényben megjelennek a legyek, a dongók. A földek visszaöklendezik a műtrágyát. Vannak még régi színek, maradtak. Emberek, földből valók – suttogja magának.

Nem telik meg tartalommal az élet. Ha nem vagy elég nagy veszélyben. A nemiségnek köze van a veszélyeztetettséghez. Mintha nőnek és férfinak folyamatosan tartania kellene egymástól. Attól, hogy egyik a másikát hazahívja vagy elkergeti.

A hangsúly a becsapódáson van. Érte még senki nem nyújtotta kezét, hogy a segítségét, a megmentést kérje. Mindössze érzéstelenítést akartak. Szájon át, szívbemarkolóan, meghagyva a velőt. Az erőt (?). Elhagyva őt. Vitték, amit lehetett. Ez véges ideig tarthat. Egy ember húsa és vére nem fogyasztható korlátlanul. Beindul az önvédelmi mechanizmus.

A bútorokat elhordják, értékesítik. A ház falait belepi a penész. Belül penész. Kívül moha. Eljátssza, hogyan aludt a „magoságyban”. A legmélyebben. Azóta, később, soha többé nem sikerült olyan pihentetően, mint a „dunyha” alatt. Fákat, falakat és bőrt fogyaszt az idő. Testek, színek és anyagok épülnek egymásra bennünk. Ezeket nem lehet megváltoztatni. A lélek építményeire nem vonatkozik az enyészet törvénye. Az ágyazásban a titok. Behunyja szemét és a „kicsi fehér meszelt szoba, falon függő Mária-kép” falvédő-klisé eggyé válik a jövő vágyálmaival. Nincs valóságosabb a múltnál. Ezt állapítja meg, majd elalszik. Mint egy imát vagy mantrát, úgy idézi meg minden este a múltbeli önmagát. ,,Dunyha” híján ez segíti, hogy másnap ép ésszel ébredjen. Kitapintsa a falakat, amelyek mentén építkezik. Kiskertje lesz. Minden embernek van. Lesz benne árvácska. Hogy legyen mit kikapálni.

Gyerekként természetesen viszonyult a halálhoz. Ott ült – nádtető alatt, a ,,magoságy” mellett – a halott szomszéd ravatalánál. Segített az özvegynek a virrasztásban. Nem ijedt meg az elmúlás közelségétől, akkor sem, amikor utoljára érintette dédanyja imára kulcsolt, élettelen kezét. A nyolcvanhat éves, mindhárom három gyerekét eltemető öregasszony elmúlt lélegzetét lehelte még a szoba, amikor belépett. Mély szomorúság és szent megindultság tükröződött mindkét arcon. A halottén és a halált (f)elfedező utódén is.

Mind helyet kapunk egy házban, otthonunk földjében, majd az alatt. Jó esetben. Őrzi emlékünket a föld. Védettséget nyújt már életünkben is. Nem csak élelem, lélegzet. Kilégzés. Barna, kék, zöld, kép. Ütésnyom a lelken, amely sóhajjal végződik. Megkönnyebbülés. Megkockáztatja a kijelentést, mindenki csak otthon önmaga. Az ismerős tér nem emészti fel, hanem megsokszorozza az érzékelést. Az érzékeit, amelyek belülről fakadnak, amelyeket befogad. Minden más csak műsor, vendégszereplés. Természetesen: bele lehet élni magunkat a szerepbe. Volt már jó gyerek, rossz gyerek, hűséges és hűtlen világfi, tékozló fiú, megtért aggastyán. A végén, múltbeli üveggolyóként kihullanak zsebéből az aranypénzek. A papír, a „szívességbank”, a bitcoin ideje lejár. Az ember értékét ismét aranyban mérik. A világöregségben mindent felemészt az űri béke és újra gyúrják az emberformát, mint púdergolyókat, amelyekkel a kéz bevonja, megsimogatja az arcot. A (föld)felszín alatt.

Magyar Szó, Kilátó, 2017. november 27.

 

NÉGYELEM című, fotómanipulációkkal illusztrált versciklusom darabjai (Öl(el)és, Földelés, Régszomj, Parázson):

Öl(el)és

Elengedem. Dunába vele, hadd vigye. Kiszáradt, kifáradt testét a víz. Mossa ki belőle a bűnöket. (El)követett.
Iszapos lesz, mire rátalálnak. Nem lehet elérni a tisztaságot. Nézem, ahogy merül. Nem bennem él tovább, valóságos mélységek lesznek tanúi a diadalútnak. Megdicsőülni gyávaságból.
Minden harag aljas. Pláne ami (ki)életlen. Langyos most a víz. Halk, tavaszi, májusmeleg. Utálta. Szerette a vizet. Most szeretheti eleget. Beengedheti a bőre alá. Beengedtem a bőröm alá. A halál mindent meg(sz)épít.
Életeket helyez más megvilágításba. Új távlatok nyílnak. Nélküle. Úszás nélkül is fenntart a víz. Életvíz-e a Duna?
A bosszú nem helyes. De van. Hogy ideje van. Az Ég megadja. Emberáldozat. Szeretet(t). Ahogy lelki szemeimmel kiemellek a napra. Hadd szikkadj, szárítson a szél. Konkrét elemeket érezz. Én az élők sorából nézlek. Hidd el, segít, ha gondolnak rád. Ha sokáig megmaradsz szeretteid emlékezetében. Ne érezd magad, hibásnak, te nem tehetsz róla. Tudtál úszni, mégis elsüllyedtél. Elengedtek. Elenged-
telek.
Belepi emlékedet a hófehérség. Merészkedés az árvaságba. Én tovább (f)élek. Halott vagy.
Nem gúnyolódom. Gúnyolódni bűn.
A bűneiket megbánók hitével nézek az égre, amikor elvisz a víz. Ebben nincs hamisság. A tettekben igazság van. Ne várj. Feloldozást. Nem voltál. Elég bátor az öl(el)éshez.

Földelés

Halak a jég alatt
Macskák a jég felett
Hiába szeretnek
Halfejet
Ember a föld felett
Ember a földben
Időn és törvényen kívüli
Isten
Önmaga törzse
Gyökerek földje
Kivágott fáinak
Völgye
Minden és
Mindenevő
Ehetetlen manna
Magából adna is
Nem is
A fa nem elég magas
A törzs nem elég széles
Mindenki éhes
Vastagok a falak
Melyeken (át)rágod magad
Akár a kártevő
Egy parazita
Aki nem ismer magára
Istenére
Isten vére
Folyik el
(B)előle

Folytatás a zEtnán:

http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/144/lennert2.htm?fbclid=IwAR0GW6gD5HSdFrL8ItzT_kcoVAPGOzpZ7Q0tDt9y8_1AJzJre_F5oqQ0K9Q

http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/144/lennert3.htm?fbclid=IwAR36h71xl9-RHujfndP65KLXB5HnuLTMQO_fDXS_VIaBScUcxhmKvWzpqWg

Új (h)év

Az idő múlásával egyre félelmetesebb a jövő. Új év és vörös az ég alja. Szél jön. Mit visz abból? Ami voltam és lehetnék. Megértem. Azokat. Akik nem tudják. Tovább élni. Az életet. Nagyon lehet félni. Főleg idővel. A kor hamut hint az évszakokra. Mintha már a saját testem porát vinné szét. Bízom a tavaszban. Jobb. Mint bármelyik másik évszak. Elhiteti a múltat. A jövőt. Jelen idejű fényei. Pontosan olyan vörösek. Akár január elején az ég alja. Hamisság. Nem lesz évszakváltás. Nem lesz új időszámítás. Éjszakától reggelig tart a hit. Az ember újjá(nem)születik. Szerelem nélkül hazátlan. A hazája nélkül szerelemtelen. Az érzések merevek. Tolnak a falnak. (Be)épülsz. Rombolás nélkül múlsz el (b)előle. Korosodó támasz. A falat megbontják. Nem vagy elég. Ha. Tekinteted az égre néz. A földbe tartasz. Elmúló (t)avas(z)

(F)eljegyzés

Hermetikusan záródom. Nincs jó nyom. Elfektetett partok. Beépített buckák. Juss át nélkülem. Kerülj. Máshova. Az eltelt időnek van értelme. A többi csak sejtés. Felejtés zárul. Egyik ember a másikra hárul. Így is. Úgy is. Befed a föld. A halál tükör. Szellemjárta élet. Amit éltek. (F)élek. Minden ennyiben marad. Rosszul szeretünk. Keresünk. Elfogy a levegő. Minden hely temető. Minden nap születésnap. Egyensúly. Próba. Serdülő. Kor- kór. Amit ha. Kihevernek. Történet lesz az idő múlása. (F)eljegyzés az elmúlásra.

Magyar Szó, Kilátó, 2019. január 24.

https://www.magyarszo.rs/hu/3893/mellekletek_kilato/196354/%C3%9Aj-(h)%C3%A9v.htm

Vérkép

A női test havonta vérzik,

érzik a vér szagára,

megtisztul, újjászületik

önmagából,

nincs szüksége senkire

a harchoz

a békéhez,

teremtő lett nagykorától,

a férfi combrafogja,

kiáll ellene,

hogy vele veszítse el

önmagát,

a férfinak kell a gyász,

a nő örömmel öl

és ölel,

mikor mi kell,

áldoz és akar,

elég erős az élethez,

a férfi ezért vesz el

a nőből,

háborús üzelmek

érzéstelenítés nélkül,

melyik bírja tovább, ahogy

mint lemetszett fül

süketen fáj

és polipkarokkal

érzést csal,

hordja az amputáció sebét,

a nő az alsóneművel együtt

minden nap kimossa,

tűrni jár

naponta a kútra,

megmeríteni élete vizét,

hogy, amikor a kút mélyére néz

ne ugorjon, hátha

a férfi hazavárja,

mint tévé elé,

kaja, pia,

ha nem elég

bámulják együtt

sebeik vérző tengerét,

ez a táj

a női bájjal összefér,

elvérezni,

feltámadni havonta

a férfi ebből él,

amíg meg nem hal

a nőben

egy másikért,

a nő erőtlen lesz,

de feltámadni él,

rutin munka,

a vér

vért kíván,

lehet szeretni újra és

enni kér

és inni jár

a kútra már,

tükörképét vízében

mossa

és kioldja erényövét,

használ, szerez,

lassan szeret,

megköti élete üzletét,

harca szép,

hónapokig vértelen,

tiszta a születés,

egy férfit sem szerethet

jobban, mint a gyermekét,

érte újabb harcba lép

míg vére tart

él, hal és remél,

hogy a háború véget ér.

SzegediLap: https://www.szegedilap.hu/cikkek/vers/moger-timea–verkep.html?fbclid=IwAR062kXQeChvby08qdiFjRQvMWUvMd5Z4bcFlNCY67H0Xz97inLJrN8IWpM

Emberkert

A rovarok

láb alatt

egyedül halnak meg

a kutyák

gazdájuktól távolra

mennek elpusztulni

gyakran egymásba marnak

a vadállatok

egymás szívéig jut a tekintetük

mélység

(i)gazság

belehalunk egymásba

elnyomja

mint egy bogarat

elküldi

mint egy kutyát

mar mint a vadak

embernek állata

(g)az

vagyok

aki vagy

örök

száraz herbárium-

ágyak

viràgok

sírkert

lövészárok

húsevő világok

arca

individuális fajta

falánk falka

emberkert

(f)elfed

lejt-

ő

mint egy kő

önmagàban könnyű-

nek làtszik

(nem)

létező harmónia

magáért él-

hal

az embernek

fia

Magyar Szó, Kilátó, 2019. március 19.

https://www.magyarszo.rs/hu/3938/mellekletek_kilato/199078/Emberkert.htm

A magyar költészet napja, a Versmaraton alkalmával remeket beszélgettünk -Petőfi Irodalmi Múzeum- Budapest:

https://mediaklikk.hu/versmaraton/cikk/2019/04/10/nezze-vissza-a-versmaraton-2019-1400-1500-oras-blokkjat/?fbclid=IwAR2FPedqPUuv-hhpXbYw5MMBMhPih3t31-Wl8xkSem5qVIZYV_B3lh_0vzU

Fejfán

Minden mögöttem
Minden előttem
Ember a kereszten
Felette
Alatta
Jajveszékel a falka
Az ember
Istentelen
Az Isten
Embertelen
A hiány teste
Kereszten
Néha nő
Néha férfi
Az embert valaki
Mindig felfeszíti
Lentről fölig
Faltól falig
Élet
A falba
(Sz)épül
Nem több
Nem kevesebb
Mint mindenki
Végül
Békül az agyam
Békül a(z) (sz)ívem
Fafejem
Fejfám
Istenem
Versem
Vers- istenem
Ahogyan írva van
Legyen
Csend odalent
Idebent
Céltalan hant
Célra tartó élet
Magamé vagyok
Mindenem
Kié lesz
Magyar Szó, Kilátó
 

Örökkéval(l)óság

Párhuzamos világokban

különböző színű

(sz)ívű virágokban

leljük örömünk

örökünk

éhes sárga

pasztell tó

bolond az

akinek minden jó

kemény könyökkel

mindenki ékelődik

ékel

a szül(et)és fájdalma

mindenkit elér

felnőtt

izmos

sovány

bizonytalan

(sz)ép testek

hontalan

magányban

lakó lélek

mindenki választ vár

senki nem kérdez

a múló idő

hulló életet nevel

mindenkit élve temetnek

el-

hal

élhal

egy újabb ráció

a sírból az elődök

visszatérnek

hajlott hátú

fiatal remények

koravén gyermekként

koldulnak időt

ki éri meg

a jövőt

életnagyságú

bárgyú bábú

ember

sekélyes tenger

a dolgok téves

kontextusa

vagyok

akinek mondanak

(nem) csoda

Isten lát

a vaknak hiszek

végül

a tárgyak

mentik meg

az embereket

szárnyak

árnyak

mű-

hold

vezet a(z) (v)érben

a világ érzékeny

bunker

levisszük

amit Noé hozott fel

a vizek mélyéről

az életünk (f)öl(d)

földdé lesz

földbe száll

örökké

val(l)ló

rab

 agg madár.

Magyar Szó- Kilátó, 2019. május 11.

https://www.magyarszo.rs/hu/3984/mellekletek_kilato/201721/%C3%96r%C3%B6kk%C3%A9val(l)%C3%B3s%C3%A1g.htm

Fehér(-)dal-Fehér Ferenc emlékére, születésének 91. és halálának 30. évfordulója alkalmából

Nyár. Akác és ármány. Szűnni nem akaró. Bácskai évszakok. Öröklakója vagyok. Szeretni mindig lehet. Jobban. Kő-párna. Por. Izom. Minden nyom valódi. Minden erő vagyon. Amiről nem tudja más. Mennyit ér. Csak a föld. Az ég. A vér. Ér alá futás. Ami benned van. Osonó csobbanás. Elmosódik. Össze(f)ér. Az ember megáll(ja). Magasodik. Akármi várja. Cselekvő. Nép ring a szélben. Az ősz csitít. A tél emlékezik. A madarak vissza(t)érnek. Tavasz. Van. Versek nyílnak. (Sz)ívekbe zárva. Dombok. Lombok. Táj-öröm. Fogalmak. Túl a ködön. Varjak eszik a vetést. Sarjak veszik a vetést. Feledés. Nincs. Bácska (sz)ép. Örökhagyó. Lenni tűz. Égni szó. Nem félni. Élni. Költészet. Sziget. Sziget-költészet. Világraszóló. Hely. Szigetlakó az ember. A költő előbb idegen. Aztán barát. Végül szerelem. Öröklét. Örök halál. Feltámad benne a táj. Hűség a tájban. Tavasz. Nyár. Ősz. Tél-homályban. Visszafordítja az időt. Nem hal meg. Átalakul. Mindazoknak. Akik szeretnek. Tesznek. Elfogadnak. Feltétlenül. Váratlanul. Semmi és mindenség. Ha bealkonyul. A fák alatt. Fenn a dombon. Házban. Udvaron. Földeken. Templomtornyon. Hazatérő. Lélek vagyok. A jövőt (ki)mondom.
(Elhangzott 2019. július 31-én 17 órakor Újvidéken a Városi Temetőben. Gyülekező 16.30-16.45-kor a temető főbejáratánál.)

Magyar Szó- Üveggolyó, 2019. július 29.

https://www.magyarszo.rs/hu/4051/mellekletek_uveggolyo/205712/Feh%C3%A9r(-)dal.htm

Végszavak

Hadak nélküli
(H)arctalan tankok
Arcot kapnak
Gyerek(h)arcot

(Magyar Szó, Kilátó)

 
Megtalált város
Kitalált város
Képein
Nincsen ember
Béke van
Nincs tömeg-tenger
Lélegző utcák
Levegő
Karon fogott idő
(Nem) létező jövőbe
Vezet
Se nélkülünk
De velünk se
Az ember újkori tüze
Tények
Világlanak fel végleg
Istennek égnek
Templomok
Épületek
Láthatóvá
Áthatóvá válnak
Az ember feléjük
Beléjük nézhet
Mindenki lélegzet
Lélek
Látni a tájat
A szíveket
A májat
Minden eltitkolt
(V)ágyat
Holtan is élet
Eleven
(Em)lékek
Minden idők után
Vár
Nem történt meg
De láttam már
 
Opus folyóirat, 11. évfolyam, 3. szám
 
 
Két régió alkotóinak közös estje volt Muzslyán- irodalmi est

A muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad szervezésében egy rendhagyó művészeti estet tartottak A többi csak sejtés címmel, amely során a nyugat-bácskai és a közép-bánáti régió néhány alkotója mutatkozott be.

Az irodalmárok közül a doroszlói Lennert Móger Tímea íróval, költővel beszélgettek a muzslyai alkotók, Kovács Jolánka író, költő, műfordító és N. Czirok Ferenc, író, költő. A beszélgetésből a készülő művekről, a kéziratokról is hallhattak a jelenlevők, az alkotók tervei is előtérbe kerültek, de ugyanakkor elhangzott néhány vers, kispróza is.

Egy fotókiállítást is rögtönöztek a Muzslai Petőfi Sándor MME könyvtártermében, a doroszlói Stock János fotóművész hozta el munkáit. A rendezvényen fellépett még gitárjátékával Ódry Rudolf, aki saját szerzeményekkel, átdolgozásokkal gazdagította a műsort. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta.

Kónya-Kovács Otília, VajdaságMa, 2019. SZEPTEMBER 28.

https://www.vajma.info/cikk/kultura/13570/Ket-regio-alkotoinak-kozos-estje-volt-Muzslyan.html?fbclid=IwAR23O3xMcZfMAXTjDFmq8kAIV9xIETP5MIEQzjD3oY7YhWOsLgG7U495oEI#.XZCli7rq5KM.facebook

Ady arcai- pályázat

,,…Az irodalom kategória harmadik helyezettje Lennert Móger Tímea költő lett(H)intés az őrzőkhöz című versével (…) A harmadik helyezett vers a lélektani viszony bensőséges, finom kifejezése mellett szintén tartalmazott Ady történelemértelmezéséhez és ennek folytathatóságához kötődő tartalmakat, poétikai szempontból pedig kiemelkedett a hasonló pályaművek köréből” 

https://kultura.hu/minden-muben-meglathattuk-ady-arcat/?fbclid=IwAR2lnsU1TdboqAPF5u4Hpbj0ITNnAUsJvWLg2go9NcwHPulj9oVqQ5c_l8w

Jelen-Lét- interjú- Nagyon szépen köszönöm Orsovai Bibiannának a remekbeszabott, gondos-szép beszélgetést, felvételt! Emlékezetes marad. 10:50- től a videóban:

http://media.rtv.rs/hu/jelen-let/51362?fbclid=IwAR30yhKR9X88rf8evvk4mBSYcYU6O1Y222SAyZzpz97YAuy0DpQzKMB4ub0

VERS – ELSŐ KÉZBŐL

N. Czirok Ferenc

F(él)elem

( L. Móger Tímeának )

amíg enyész
s egy örök pillanatban
elemészt
engem a homár
mert így szebb mint a rák
poharam emelem
„tele búval borral”
( pedig csak cabernet )
simogató lelkedre
hogy ismét ráleljek
hitemre
sehol a világon

nem könnyű játszani
csak a lélek húrjain
anyanyelven
így meglelem
hogy van élelem
( élő elem )
s ettől máris vibrál
a félelem
ismételten rádöbbenek
a szavak a gondolatok rabjai
s én vagyok
akár fél elem

*

Ki fogja fel

Akár repedezett kútból
szivárog a lelkem,
szivárog a vérem.
Ki fogja fel,
egy tálba – az utolsó bálban?
Jézus ott van,
de senki sem látja.
Én is csak sejtem,
s talán most érkezem,
ki tudja honnan.
Küzdöttem: miért is?
Szeretetért, kegyelemért
szivárog a vérem,
szivárog a lelkem.
Kiapad a kút,
szomjazunk,
és göröngyös az út,
de az Úrhoz hazavezet.

*

(Szerk.: Márkus László)

Fotó: N. Czirok Ferenc portréja

 
Nagyon szépen köszönöm az újvidéki Európa Alapítványnak a meghívást, vendéglátást, Jódal Rózsának, Erdély Lenkének, Pelt Ilonának a kivételes, emlékezetes beszélgetést, a közönség kedvességét, érdeklődését. Továbbá a tudósításokat, Uzelac Katicának pedig a képeket:
 
 
Èlmèny ès megtiszteltetès volt Jòdal Ròzsa írónővel beszèlgetni. Köszönöm a lehetősèget.
 
Nemesmilitics…
 
 
Doroszló:
 
 

Rozsdaszín, zöld

Porhanyós és szilárd. Átfolyik az őszbe a táj. Testem, lelkem színtelen. Ki és meddig feszül még velem. Nem akarok megmutatkozni. Nem akarok észrevétlen maradni. Középutak nincsenek. Levél idő előtt elszárad. Ember idő előtt (f)árad.
Az éjszakák vákuumában. Nappalok előtt. Nem állni felkészületlen.Teljesítményünk a jövőre nézve. Úgy jó, ha töretlen. Emberek embertelen világban. Szkafanderek a nyárban. Szükségállapot. Az ember(i)ség (i)gazsága.
Tudni, de nem beszélni róla. (Besz)élni nem igazat. Annyian maradtunk, amennyire cselekszünk. Egy ember néha kettő vagy több. Valódinak lenni próbálkozás. Próbálkozni fél siker. Teljesítményünk a jövőre nézve. Úgy jó, ha töretlen. Teljesítményünk létkérdés. Létünk törékeny. Enni kell. Inni kell. Menni kell. Jönni kell. Vinni kell. Hozni kell. Terheink valódiak. Valódiságunk többszörös teher. (H)őseink gyakran jártak. Gyakran járunk rá a természet dicsőítésére. A szabadban mindenki otthonra lel. A szabadban mindenki szabad.
Próbálkozni fél siker. Teljesítményünk a jövőre nézve. Úgy jó, ha töretlen. Nincs szabadság. Szabad. Idő. Teljesítményünk létkérdés. Létünk törékeny. Add (meg) magad. Ne add meg magad. Élet-véglet. Egészen távolról. Közeledés a naphoz. Kívánni, amit energia, idő nem ad meg. Rögtönítélő tettek. Tesznek emberre keresztet. Embert keresztre. Beleszépül. Belebékül a tájba. Semmi nincs közel. Semmi nincs messze. Hozzászokott, hogy önmagát elérhetetlen távolságban keresse. Temesse. Valódinak lenni próbálkozás. Próbálkozni fél siker. Teljesítményünk a jövőre nézve. Úgy jó, ha töretlen. Teljesítményünk létkérdés. Létünk törékeny. Enni kell. Inni kell. Menni kell. Jönni kell. Vinni kell. Hozni kell. Terheink valódiak. Valódiságunk többszörös teher. Fogyassz, termelj. Terhelj. Ameddig a föld bírja. A szükség állapot. Az ember(i)ség
(i)gazsága. Tudni, de nem beszélni róla. (Besz)élni nem igazat. Nem akarok megmutatkozni. Nem akarok észrevétlen maradni. A középút kereszt-magas.
(Magyarkanizsai Írótábor)

A LÉTEZÉS ISTENI MŰHIBA

Ikerbánat

(l)árva az agyban.
megölni magam-
ban.
nem csak gondolatban.
hányni magamra a földet.
támaszkodni fának.
amit kivágok.
mély árok.
(j)ég alatt.
nem létező (h)alak.
étlen.
szomjan.
szívtelen.
az életemben.
nem lenni jelen.
hang-
talan.
kép-
telen.
erő-
telen.
amit nem győzök altatóval.
akit nem tarthatok szóval.
harag.
amelyből nem születnek szépek.
helyek.
idők.
(n)épek.
amelyekkel nem alkotok egészet.
halott agyagban vidékek.
szememben régüres terek.
adok.
veszek.
vagyok.
lehet.

Saját rajzok

Marshagyó

Úgy képzeli, minden megtörténhet. Az idő véges. A tenger végtelen. Téren, időn túl is minden a jelen. Aztán elmúlik az idő. Elmúlik az ember. Mindegy, hozzá tartozott- e? Szél volt. Tenger. Földlakó. Marshagyó. Egyáltalán nem volt igaz, hogy bármi lehetett volna. El-
múlt, ahogy meg volt írva. Akik vele. Nélküle. Nem siratnák. Ha nem ugyanolyan sorsa lett volna. Mint bárkinek. Volt szélirány. Vitorla. Lábát fürdette porba. Csecsemőhalálról szól nekrológja. ,,Porból, porrá lesz.” Volt, nem lett.

Irodalmi Jelen, 2020. JANUÁR. 09.

https://irodalmijelen.hu/2020-jan-09-1424/letezes-isteni-muhiba?fbclid=IwAR2fYvcFqseSCwm7hz7juHMuAsyPC05ZVtvTH9CFNzWxccR34OWivaqKYpk

(V)étek

Nem mutatja ki
Mit gondol
Nem teszi
Amit érez
Volt lesz
Bennünk az élet
Halál körforgása
(Egy)másra vár
Hiába
Meghal a vers
Haldoklik a költő
A múzsa vénül
Túlérzik
Mint trágyaszag
Sivárillat
Legyőznek az
Ártatlan-
Ok
A bűnösnek
Megbocsát-
Ok
Az éhség átok
Eszem
Amit belőlem
Előlem kivájtak
Embertársaim
A kannibálok

Vétek (L. Móger Tímea grafikája)

Szőrös Kő, 2018. november 18.

http://szorosko.eu/2018/11/l-moger-timea/

Szeretni

jobb lett volna
póknak
kígyónak
orkánnak
falónak
kutyának
macsónak
cédának
csalónak
születni
csak nem
szeretni
csak nem
hegyesen járni
lelkesen hálni
nem hálni
amit csak akarunk
csinálni
nem csinálni
koldulni
kivárni
keserűt
édeset
erőset
sósat
piálni
zabálni
elhinni
nem hinni
tudom mi
tudom ki
kicsoda
az élet egy
csoda
nem mondani
soha
hogy egy rakás
szerencsétlenség
azt amit mutatsz
teszel
iszol eszel
hordasz
felveszel
elveszel
fejed alatt
a párna
szakadék
tárna
az agyad
imája
a szíved hibája
végre
vagy hiába
jobb lett volna
ha nem veszik kárba
ha nem veszik semmibe
ha nem kerül semmibe
a szeretet
halála
ne volna ilyen drága
jobb volna
a jónál
nincs
jár
nem
fáj

zEtna folyóirat

http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/145/lennert1.htm


Élethalál után

Az utolsó
Gondolatok után
Az utolsó szavak
Az utolsó érzések után
Amíg nem áll be a halál
Élsz
Nem félsz
Nem beszélsz
Nem gondolkodsz
Van szíved
Nem érzed
Hogyan teszi boldoggá
A másikat a gondod
Nem törik a porcod
Nem lépsz tovább
Törik a porcod
Élsz tovább
Nem félsz tovább
Cselekszel
Az első
Halál
Az utolsó szó
Az utolsó érzés
Az utolsó gondolat
Az utolsó élet
Után
Amíg nem áll be
A magány
Élsz
Nem félsz
Kapaszkodnak beléd
Mint vitorlába
Visz a szél
Hisz a szél
Hiába
Az ég a mindenség
Az otthonunk az
Ahonnan feltekintünk
Az égre
Eltekintünk
Az utolsó
Szó
Érzés
Utolsó gondolat
Az èlet
Halál
Után

zEtna folyóirat

http://zetna.org/zek/folyoiratok/147/lennert.htm?fbclid=IwAR3J7wifysmpYOES6ya5iM1s3kN4KxVgQ3WzcriWxb_WXUwlSexgrorx83Q

ISTENES VERSET OLVASNI FELÉR EGY IMÁDSÁGGAL- Irodalmi Jelen

 Hogyan éled meg a nagyböjti időszakot, milyen szerepe van az imának, milyen imarituáléid vannak, van-e otthon imasarkod, szoktál-e online misét követni az interneten, most, hogy a hitünk gyakorlása sem a szokványos mederben zajlik, milyen a te otthoni „templomod”?

Lennert-Móger Tímea

– A számvetés időszakaként élem meg a nagyböjtöt. Ilyenkor az ember végigmegy,,lelke keresztútján”. A mostani, járványos, Szerbiában kijárási tilalmi időszakban még inkább van erre ,,lehetőség”. Az ember, a költő is nagyon egyedül (de nem magányosan!) maradhat magával. A Jóistenben társra találhat, és irgalomra is, amit aztán eltanulhatunk, hogy az egyedüllétek során se legyünk magányosak önmagunkkal. Most minden letisztul, vagy éppen hangsúlyt kap, az árnyékból előléphetnek a mindennapi rohanás idején a felszín alá szorult, de nagyon fontos emlékek, célok, emberek… Közösségi munkát is végzek, ebből kifolyólag általában intenzíven figyelek a környezetemre, az engem körülvevő közösség rezgéseire. Most és általában ilyenkor a böjti időszakban van arra idő, illetve ha nincs is, tudatossággal teremtek magamnak, hogy intenzíven befelé is figyeljek. Tehát számomra a böjt elsősorban lelki szigorúság gyakorlatát jelenti. Ami a táplálkozást illeti, nagypénteken mindig halpaprikást főzünk. Nincs, amit ettől a hagyománytisztelettől jobban kedvelnék, noha nem túl önmegtartóztató tradíció…

Az imának mindig nagy szerepe volt az életemben. Hívő családban nevelkedtem. Sokat elmondhat erről és a hozzáállásomról, hogy az általam mélyen tisztelt dédanyámról az utolsó emlékem, hogy imára kulcsolt kézzel leheli ki lelkét. Közösségi munkám miatt sokan nem gondolnák rólam, de valójában befelé forduló ember vagyok. Az imát is nagyon személyes, közvetlen kontaktusként élem meg. Erősen meghatároz engem a tény, hogy doroszlói vagyok, itt, nálunk található a nagy múltú és neves búcsújáró hely, a Mária, Keresztények Segítsége Egyházmegyei Kegyhely, amelyet a Délvidék Csíksomlyójaként is emlegetnek. Valahányszor jelentősebb történés van az életemben, kisétálok, elzarándokolok a faluvégi kegyhelyre, hálát mondani vagy segítséget kérni. Amellett bárhol a természetben (a) Teremtő társaság(á)ban érzem magam.

Szarapka Szabolcs fotója

 Szoktál-e istenes verseket olvasni? Mit gondolsz, a kortárs vers működhet-e imaként? Amennyiben igen, kérlek, ajánlj egy ilyen verset!

Lennert-Móger Tímea

– Sok esetben a versírás lehet egyfajta dialógus az Istennel, ilyenformán egyes költemények imaként is felfoghatók, írójuk és/vagy olvasójuk számára. Ezt inkább, ahogy az alkotások értékét is, talán az idő mutatja meg, mutatja fel. Az, hogy milyen távlatai vannak, keletkeznek egyes költeményeknek, akár alkotói, akár olvasói szempontból… Több, ilyen szempontból már ,,megméretett” vers van az életemben. Most mégis a doroszlói kötődésű, neves vajdasági (talán nem éppen kortárs, de sorstárs) költő, Fehér Ferenc sorait másolnám ide. Ez a vers annyi mindent elmond a vállalásról, az elfogadásról, mindezek felelősségéről. Jól jöhet az üzenete, fohászkodása erre a 2020- as, koros és kóros évre:

Mindazoknak

Mindazoknak, akik vállukra emelték ezt az évet is:

a belegörnyedőknek, a roskadozóknak,

a mások gondolatába belehalóknak…

Mindazoknak, akik hívő cselekvéstelenek között

tagadtak, de cselekedtek;

a kezet szorító megbékíthetetleneknek,

álmatlanok között koránkelőknek…

Mindazoknak, akik mehettek volna,

s mégis itthon maradtak;

akik egy-egy vércsöppet

életünkbe falaztak –

perzsaszőnyegek fölött is

a hűséges falaknak…

Mindazoknak, akik csak adtak, adtak,

s ünnepléseinkből kimaradtak –

a malomkő őrlésű agyaknak,

a világunkat cipelő sok-sok ingatagnak…

Mindazoknak a roskadozóknak,

akik vállukra emelték ezt az évet is…

Irodalmi Jelen, 2020. ÁPRILIS. 09.

A teljes cikk: https://irodalmijelen.hu/2020-apr-09-1406/istenes-verset-olvasni-feler-egy-imadsaggal?fbclid=IwAR1fR5xlcLOSn2LV3w-mIE2pvrsQ_ZmS-axDmnQ_CAbHHdoroLB0f213GaI

KARANTÉNVIRÁGOK

Izzasztó magány

Szürkület se

Az ember teste

A fényben

Tényben

Cicomázza magát

Elodázná

A halált

Sarjadzó tavaszkor

Tavasz-kór

Elpártol

Tőlünk

Az éledő

Élet

Piros

Fehér

Föld

Elnyúlás 

Elmúlás

Keresni kikötőket

A tökéletes

Stéget

A tökéletességet

Nem szabadság

Keresni a teljességet

Nincs szabadság

Amely nem

Belőlünk fakad

A körülvalóból marad

Egymásért

Nyíló

Karanténvirágok

Karanténvilágok

Múlnak

Hullnak

Tömegsírba

A tömeg sírna

Ha könnye volna

A tömeg szörnye

Sorban áll

Hozzánk ér

Bennünk (f)él

Az ember 

Örökégő mécses

Az embert

Csillagrések 

Rejtik

(F)élt

Elfelejtik

Magyar Szó, Kilátó, 2020. április 25

https://www.magyarszo.rs/hu/4283/mellekletek_kilato/218967/Karant%C3%A9nvir%C3%A1gok.htm

Rozmaring története(i)

Jódal Rózsa neves, Herceg János irodalmi díjas író, magával ragadó, empatikus egyéniség. Vele beszélgetni élményszámba megy. Szavai, sorai távból, a karanténszobák magányába is képesek elhozni a derű, az életigenlés üzenetét. Mindezt a hozzáállást sorstörténete és könyvei, szövegei, de recenziói is tükrözik. Személyesen legutóbb tavaly télen, egy nyugat-bácskai könyvbemutató körút keretében volt alkalmam beszélgetni a verseci származású, újvidéki írónővel, Hadaró Jutka megszemélyesítőjével, a vajdasági íródinasztia tagjával. Az alábbiakban ezekből a személyes élményekből is merítkező „e-mail-beszélgetést” olvashatnak önazonosságról, szakmaiságról, irodalmi és mindennapi életörömökről.Rozmaring, majd Hadaró Jutka születéstörténete sokakat érdekelhet. Miként ,,alkotta meg” ezeket az írói ,,alteregókat”, amelyek közül Jutkát  huszonhét évig ,,tartotta életben?

– A hivatalos keresztnevem Rózsa Mária. Azért kettős, hogy mindkét nagymamám örülhessen, amiért a nevüket viselem. A kettő pedig összeolvasva, németesen: Rosemarie, vagyis magyarul: Rozmaring. Gyermekkoromban, becézve, otthon így is neveztek. Sőt apám, tréfálkozva, a nevet elferdítve néha így szólított: „Rossz Mari”. Első zsengéimet 1953-ban ezen a néven – Varga Rozmaring – közölte a Hét Nap Jó Pajtás elnevezésű gyermekrovata, és első megjelent novellámat, a Gyönyörűt is 1954 májusában az Ifjúság című hetilap. Nyolcadikos elemista voltam akkor. Később mégis a Rózsa nevet választottam, mert komolyabbnak, „felnőttesebbnek” tűnt. Ma már sajnálom. Ha megtartom, ma – tudtommal – én lennék az egyetlen Rozmaring keresztnevű írónő. Varga lánynevemet pedig akkor cseréltem fel Jódalra, amikor 1961-ben férjhez menteHadaró Jutkáról a Jó Pajtásban 1962. február 26-ától 1989. január 12-éig, tehát 27 teljes esztendeig írtam, méghozzá hetente, megszakítás nélkül. Szoktam is mondogatni, hogy nekem két fiam van, Béla és Kálmán, és egy lányom, Jutka. Úgy született meg, hogy első főszerkesztőm, Girizd László felkért, írjak egy gyermekopera-bemutatóról, Benjamin Britten Kis kéményseprőjéről. Hogy a gyermekolvasók számára minél „fogyaszthatóbbá” tegyem ezt a számukra ismeretlen műfajt (a színház-, illetve operakritikát), úgy írtam meg, ahogyan azt egy korukbeli kislány tenné. Kitalált névvel írtam alá: Hadaró Jutka. Az első közlemény olyan sikert aratott, hogy a főszerkesztő felkért, folytassam a Jutka-közleményeket. Az számomra is meglepetés volt, hogy a gyermekolvasók elhitték, hogy gyerek szól hozzájuk, s kérdésekkel, kérésekkel, tanácsokkal bőven ellátott leveleket kezdtek írogatni – neki! Húsz év után már megváltam a laptól és az Újvidéki Rádió dramaturgja lettem, ennek ellenére – az akkori főszerkesztő, Mucsi József kérésére – még hét évig írogattam Jutka nevében, ugyanis neki és volt munkatársaimnak az volt a véleményük, hogy a rovat viszi a lapot, nem szabad abbahagyni. Egyébként Hadaró Jutka valóban alteregóm, illetve inkább vágyott, elképzelt szerencsésebb énem. Egyke lévén, idős szülők gyerekeként – már a nagyszüleim sem éltek – s más okokból is gyermek- és kamaszkoromban nagyon visszahúzódó, magányos lélek voltam. Jutka révén teremtettem magamnak egy vidám nagycsaládot sok testvérrel és unokatestvérrel, nagyszülőkkel, rokonokkal, sok-sok baráttal, jó ismerőssel, s benne önmagamat is olyan talpraesett, szókimondó, tevékeny kislánynak álmodtam meg, amilyen akkor nem voltam, csak szerettem volna lenni.

Gyerekíróként már ezekben a Jutka-történetekben is megmutatkozott kiváló beleérző képessége. Az éjszaka megérintése című, legutóbbi novelláskötet (élet)művei esetében pedig mesteri szintre kerül empatikussága, a lélekábrázolás, a történetmesélés és a formai, a stílusbeli bravúrok elegye. Ilyen utánozhatatlan, egyedi szövegek megírásához egyrészt ismerni kell az emberi természetet, másrészt a környezetet. Rózsa Anikó Rozmaring című, önről készült portréfilmjében elhangzik, hogy szereti az embereket és hisz bennük. Hisz az emberi jellemben, az emberi tettek erejében. Vajon mindez az írói frissesség és a szellemi ifjúság titka lehet, illetve mi motiválta kezdetben, és mi inspirálja jelenleg a szövegeit?

– Szeretném megörökíteni mindazt, amit magam körül látok, észlelek, és ezek folyományaként érzek. Én, és a kortársaim. Egyfajta tanulságul, de tanúságtételül is. Elsősorban a magam korát és eseményeit, de persze mindez elválaszthatatlan a múlttól, és óhatatlanul feltételez egy jövőképet is. Kíváncsi természetű vagyok, mindenre nyitott, és úgy érzem, eléggé empatikus is.

Az éjszaka megérintése című kötet novelláinak feszes érzelmi és stílusbeli sajátosságai vannak, amellett élő történeteket, traumákat mesél el bennük. Háború, nélkülözés, (női) sorsok. ,,Az irodalom megörökíti az életet…” –mondta egy helyen. Ilyenformán meglesett, erős fókuszú írói képek, hogy Fekete J. Józsefet idézzem: ,,filmszerű beállítások”, megélt helyzetek jellemzik. Mit mondana, mindezek tükrében élni vagy írni nehezebb? 

– Mindkettő egyformán nehéz, és egyformán gyönyörű. Emberpróbáló Istenverés és egyben kegyelem, „tüskés” ajándék. Egyetlen életünk van, s nagyon nem mindegy, hogyan sáfárkodunk vele. Végigtespedjük-e, vagy nyitott szemmel és szívvel igyekszünk minden jelentős történést, változást, traumatikus, megoldhatatlannak, sőt apokaliptikusnak hitt rémségeket, de jelentéktelennek látszó apró mozzanatokat, jelenségeket, tünékeny érzelmi reagálásokat is magunkba szippantani, elemezni, megemészteni, feldolgozni, megérteni és  rögzíteni, magunkon átszűrve továbbadni. Okulásul is. Minden kor – nem csak a miénk! – olyan, hogy mindenki legalább egy, de olykor két-három véres, pusztító, romboló, testet, lelket roncsoló, önmagából kifordító háborút is megél. Erőszakos határátrendezéseket, hatalomváltásokat, legyőzhetetlennek hitt, embermilliókat elpusztító járványokat, tűzvészeket, áradásokat, földrengéseket, népvándorlásokat. A történészek, tudósok, művészek feladata, hogy minderről jelet hagyjanak maguk után. Ahogyan a piramisok, régi papirusztekercsek, föld mélyéről, hullámsírból előkerült ősi szobrok, kőtáblák, csontvázak és ismeretlen rendeltetésű szerszámok is üzennek.

Miként érintette a Herceg János-díj, egy íródinasztia tagjaként, Börcsök Erzsébet leányaként?

– Váratlan meglepetés volt, ugyanakkor nagy-nagy öröm is. Azt különös, a Sors jelzésszerű ajándékának tartom, hogy éppen Herceg János Irodalmi Díjban részesítettek. Herceg János ugyanis megkülönböztetett helyen áll az emlékeimben és a szívemben. Amikor édesanyám, Börcsök Erzsébet írónő, aki legnagyobb irodalmi sikereit lánykorában, a harmincas években érte el, s a negyvenes években, amikor azok a lapok, folyóiratok, amelyekbe rendszeresen írt, sorra megszűntek, felfedezője, Szenteleky Kornél meghalt, számos kortársa a történelem viharaiban eltűnt vagy elhallgatott, s ő hirtelen egy új, számára meglehetősen ismeretlen világban találta magát, hosszú időre mintha elvesztette volna lába alól a talajt. Kapkodott, kereste a helyét. S akkor a jóval fiatalabb, de egykor szintén Szenteleky-felfedezett Herceg János kinyújtotta érte a kezét. Közölni kezdte novelláit az Újvidéki Rádió Együtt című irodalmi műsorában, amelynek szerkesztője volt, sőt, összeválogatott novelláiból egy kötetre valót, amelyek Emberek a Karas mellől címmel 1963-ban a Forum Könyvkiadó gondozásában meg is jelentek. Innen már egyenes út vezetett a korabeli lapokhoz, valamint többi kötetének a megjelenéséhez: Eszter I., II. 1968-ban, Sári 1971-ben és a szerb nyelven megjelent Ester 2002-ben. Édesanyám az én zsengéimet is elküldte Hercegnek, aki számomra hasznos és megszívlelendő útmutatásokat, tanácsokat adott, s idővel közölt is tőlem az Együttben. Mint írót és mint szerkesztőt is nagyra becsülöm…

Teljes interjúm ezen a linken olvasható: https://www.magyarszo.rs/hu/4294/mellekletek_kilato/219552/Rozmaring-t%C3%B6rt%C3%A9nete(i).htm

Irodalmi Jelen- Trianon 100- szám: 

Király Elíz rajza

JELENTEM, MEGJELENTEM!

Móger Tímea Falvédőszövegek című verseskötete e-könyvként 2020. július végén jelent meg, a nyomtatott megjelenést az őszre tervezzük. A kötetek epub és mobi formátumban az areion.ke@gmail.com címen, 1000 (egyezer) Ft áron rendelhetők.

Móger Tímea: Falvédőszövegek

Az emberformá(zás)t tanulni kell – olvashatjuk ebben a kötetben, amely arról tanúskodik, szerzője már jócskán előrehaladt e tanulmányokban. Versei és prózaversei úgy felkavaróak, hogy közben nem dúl bennük vihar, úgy szubjektívek, hogy közben szinte ijesztő objektivitással adnak vissza belső történéseket. Pontosságuk azonban nem rideg, e józan mélység tele van megértéssel. Megjeleníti az otthonhoz fűző kapcsokat − programadás nélkül; a férfi-nő viszonyulásokat − pátosz és panasz nélkül; látleleteket ad − ítélkezés nélkül. Olyan falvédőszövegek ezek, amelyekből ezer történet kiolvasható, köztük a sajátunk is. (Pusztai Virág)

A hajdan kézzel, majd géppel hímzett falvédők nem is olyan régen még szinte minden falusi konyhában ott lógtak a falon, s hirdették a házas életről, asszonyi perspektívában megfogalmazott bölcsességeket. Félig komolyan, félig játékosan. Mára leginkább az utóbbi maradt, ha falvédőkről van szó, Móger Tímea falvédőszövegei azonban a komolyságot és a játékosságot, a melankóliát és a humort egyszerre ragadják meg. A lét elviselhetetlen könnyűsége és gerincroppantó nehézségei együtt kívánkoznak a költő falvédőire, hogy csüngjenek immár az idők végezetéig a kopottas falakon, ahol némi penész és légypiszok nem csupán megengedett, de egyenesen elvárt. (Bene Zoltán)

https://www.areion.hu/cikkek/kiadvanyaink/moger-timea–falvedoszovegek.html

,,Móger Tímea költőnő Falvédőszövegek c. verseskötetében a hajdani kézzel hímzett falusi konyhák falvédő szövegeinek mintájára a ma emberének létélményeiről, fizikai és lelki otthontalanságról, szerelemről és szeretetlenségről, mulandóságról és meg nem élt lehetőségekről ír felkavaró őszinteséggel.”- Orsovai Bibiannának köszönöm a remek beszélgetést, riportot:

Jódal Rózsa

Mai, társtalan, magányos világunk kegyetlenül őszinte „szelfije”

L. Móger Tímea Falvédőszövegek című digitális könyvéről

            L. Móger Tímea zombori születésű, Doroszlón élő és alkotó költő, (újság)író, szerkesztő és művelődésszervező első, 2012-ben Kollázs címmel megjelent verseskötetének elemzői elsősorban és egybehangzóan a gyermeki rácsodálkozást, a gyermeki kíváncsiságot és lelkesedést , a játék örömét hangsúlyozták a verseiben, amellyel a fiatal költőnő felfedezi magának a világot. Második, a 2015-ben Innensemerre szigetecske című verseskönyve már bizonyos fajta szomorúságot, csalódottságot, de kitörési vágyat is sugalltak, s felmerült benne a „muszáj-elmenés” komor gondolata, amelynél azonban erősebbnek bizonyult a maradás szükségessége. A pesszimista versek mellett akadtak szerelmet lehellő, és együttszárnyalásért könyörgő puhán asszonyos sorok is. Harmadik, a 2018-ban megjelent Homo labilis című verskötetének prózaverseinek világa tovább sötétült. Mint akkori ismertetőmben írtam: „A négy ciklusra osztott majd félszáz prózaversnek , amelyekben Tímea már előző kötetében is sikerrel használt zárójeles formáját viszi szomorú, megrázó diadalra, s amelyeknek újabb hozadéka a közlés mondatainak szándékoltam durva, erőszakos feldarabolása, amivel hangsúlyosabbá, „érdesebbé”, húsba vágóan közelivé képes varázsolni  elidegenedő, elszemélytelenedő, magányba fulladó, szétzilálódó világunk „látleletét”. Ennek ellenére még felcsillan benne a cinikus humor:” Én is csak a netről tudtam meg / hogy a szívedben ezentúl nem leszek”, s akadnak benne reménykedő, a Másikat megszólító hívások is: „Tested emlék(e). Előhívja testem energiáit. Hívő vagyok. Ember.  Informatív rendszer. Online-szerelmes. Hív-lak. Feléd mozduló magány. „Haló, hallasz?” S még reménykedik az eljövendő társas életben: Elherdálom a szabadságot. Ha nem fogom meg a mellém ülő ember kezét.”

            Nemrég, 2020 nyarán jelent meg negyedik könyve, a Falvédőszövegek az Areinon Kulturális Egyesület kiadásában. Ez L. Móger Tímea immár korszerű formát sugalló első – digitális könyve. Azon kívül, hogy digitális kiadvány, több más újdonsággal is meglep. Az első, hogy kötetben először jelentkezik prózával – is. A Falvédőszövegek harminchárom (33) címszava közül csak huszonhárom (23) vers, tíz (10) pedig kispróza. A másik – kellemes – meglepetés, hogy a könyv különös, sajátos borítója a szerző saját fotómanipulációjával készült, s a belső illusztrációk is mind saját – szemgyönyörködtető, a művekhez szervesen kapcsolódó, megrázóan szép és kifejező illusztrációk! Tímea ezúttal kettős szerepben jelent meg: a költő és a képzőművész szerencsés egymásra-találásának szoros ölelésében!

            Bene Zoltán a kötetet fülszövegében így méltat, ajánl: „A hajdan kézzel, majd géppel hímzett falvédők nem is olyan régen még szinte minden falusi konyhában ott függtek a falon, s hirdették a közös életről, asszonyi perspektívából  megfogalmazott bölcsességeket. Félig komolyan, félig játékosan. Mára leginkább az utóbbi maradt, ha falvédőkről van szó. Móger Tímea falvédőszövegei azonban komolyságot és játékosságot, a melankóliát és a humort egyszerre ragadják meg. A lét elviselhetetlen könnyűsége és gerincroppantó nehézségei együtt kívánkoznak a költő falvédőire, hogy csüngjenek immár az idők végezetéig a kopottas falakon, ahol némi penész és légypiszok nem csupán megengedett, hanem egyenesen elvárt.”

Bizony, Móger Tímea falvédői olyan, a felmenők emlékeitől terhes tisztaszobákat örökítenek meg, amelyekben a gyönyörű, hímzett párnáktól zsúfolt „magoságy”, az ablak muskátlija és a kiskert ezernyi tarka virága hiába hívogatnak a régi nosztalgiával, lakói magányosak, társtalanok, keserűek. A Lakatlan házak lakói című rövidpróza egyik közcíme Nők férj nélkül, a másik Férfi nő nélkül. Elhagyókról és elhagyottakról szólnak,akikről az idő folyama lemossa a púdert, amelyet aztán megszokásból, rutinszedrűen újból és újból fel kell vinni az arcra, majd egy elkeseredett pillanatban egy drótmosogató szigorúságával magának a szívnek esni. Hozzáfogni a tisztogatáshoz. Hiszen ezekben a házakban csak azokat a nőket tűrik meg még mindig, akik valakinek a jegyesei, feleségei vagy özvegyei. Az író gyanakvó, szkeptikus: „A nemiségnek köze van a veszélyeztetettséghez. Mintha nőnek és férfinek folyamatosan tartania kellene egymástól. (…) A hangsúly a becsapáson van.” A ház férfilakóját is folyamatosan csak kihasználták, mindenét elhordták. „A házak egymásra találnak az udvar hűvösében. Sem meleg, sem hideg, sem nappal, sem este: alkonyat.”

 A „szinglik” időnként külföldön próbálnak szerencsét. A Brüsszeli krónika című kispróza szereplői időről időre különrepülővel érkeznek az előre lefoglalt hotelszobába, ahol nagyokat „dugnak” (ebben a szövegében Tímea először durván trágár), de a részletesen leírt szeretkezés után, amelyben ”a testi együttlétünk megfelelő, változatos, de ha eljutunk az orgazmusig, onnan a távolságról szól a kapcsolat. Nyámmogunk a reggelivel és oda-odalesünk az időre. Más-más repülővel távozunk.”  A kiüresedett kapcsolat sokadika után a hősnő végül kilép, lelép a balkonról – a levegőbe.

Megdöbbentő Újkori ima című verse, amelyben mintha életének értelmezésére tenne kísérletet: „Nem tudok mit kezdeni/ A hálával / Azért amit tettek értem / Nem tudok mit kezdeni / A haraggal /  Azért amit tettek velem / Az emberek / Elkoptatott életek / Elkoptattam az életet”.

Az Októberi blitzkrieg című kispróza egy külföldön szerencsét próbáló vendégmunkás keserű tapasztalatairól számol be pengeéles megfigyeléssel. A kötet egyik legjobb, legteljesebb kisprózája: Nem találja a helyét. „A szomszéd lakásból nem hallok zajt. Ritkán van itthon, akkor is alszik, vagy kurvázik. Dolgozni és inni jár. Németország. A magány hazája. (…) Enni, inni kell. Élni kell(ene). Ezért alszom annyit, amennyit csak lehet. (…) Nincs hideg. A fűtés optimális. Az étel optimális. Az ital optimális.  A munka optimális. Ekkor már tudom, hogy nem maradok sokáig. (…) A rokonaimmal ritkán találkozom. Nyirkos őszi árnyéknak érzem magam köztük. Életrevalóak, dolgosak, és a saját anyanyelvükön csak belül sírnak. Már. Még. Bevándorlók, akik kivándoroltak önmagukból. Nem leszek képes rá. (…) Bőröm alatt érintések, amelyeket jobb volna meg nem történtté tenni. (…) Buszba be, buszból ki. A robotról nem lehet írni. Nincs története. (…) Tetten érni az idő múlását, abban a vonatkozásban, ahogy elfelejtünk valakit. Napról napra hagyja el az emléked a lelkem.(…) Ez a könnyekig meghat, de már nem fáj. Inkább csak megrémít, hogy így el lehet fogyni a másikból. (…) Hazamentem. Körém gyűltek a fák. Az emberek még nem. Ők tartottak tőlem. Ismeretlen szerzet a földi, aki megy-jön. Jöttment számba menő. Aztán lassan visszafogadják. A farkas védi a falkát. A falka védi a farkast.”

Móger Tímea negyedik kötete még az eddigieknél is sötétebb árnyalatú.  A kettős értelmű (R)égitest című verse a lassú  öregedésre valló rádöbbenés iszonyata. A (H)őskövület azt próbálja megfogalmazni, mi a szerelem. Keserűen, kiábrándultan. A (V)étek a megalkuvásról szól. Szkeptikus, már nem lázad. „Nem mutatja ki /mit gondol /Nem teszi /amit érez(…) Meghal a vers /Haldoklik a költő / A múzsa vénül (…)Eszem /Amit belőlem /Előlem kivájtak /Embertársaim /A kannibálok.” Altatókról ír, rég-üres terekről. „adok/veszek/ vagyok / lehet”. Mindent sötéten lát, csalódott. „Volt szélirány. Vitorla. Lábát fürdette porba.  Csecsemőhalálról szól nekrológja. „Porból, porrá lesz. Volt, nem lett.” „A létezés isteni műhiba. Nem szép, nem is csúnya.” Írja a Csigaházban. A címadó próza is csupa letargia, negálás. csalódottság. „Állatként (f)élni. A két, illetve többértelműséget sugalló zárójelei ebben a kötetben is sokatmondóak, testhez, szöveghez simulóak. Mint előző könyvéről írt méltatásomban írtam: „Zárójelben, sőt zárójel nélkül is, ezekben a versekben minden kétértelmű, minden képlékeny.”  „Belebotlik önmagába. A csillagok fényerőssége már nem jelenti ugyanazt.  A csillagképek nem (érte) állnak össze. (…) Az öregedés. Visszafelé (f)él. (…) Az ember sóvár keze nem talál. Szilárdabbra a földnél.(…) Madár a földön. Az Öl(el)ésben kegyetlenül kérlelhetetlen.„Tudtál úszni, mégis elsüllyedtél. Elengedtek. Elengedtelek. (…) Ne várj. Feloldozást.  Nem voltál. Elég bátor az öl(el)éshez.” A Régszomjban légszomj gyötri, a halál gondolata kísérti meg, a – talán – értelmetlen újraélesztés… A Parázsonban úgy érzi, nem tud halvérűvé válni. A forró rácson végre egy kis „csak azért is!” kísérti meg: „Nem addig él/ Amíg meg nem hal /Mindenki /Addig él ameddig /akar /Innen vagy túl /A parázson / Ha nem váltam hallá / Halászom.” A szintén többértelmű Új(h)év című próza is csupa kétségbeesés, reménytelenség: ”Hamisság. Nem lesz évszak-váltás. Nem lesz új időszámítás. Éjszakától reggelig tart a hit. Az ember ujjá (nem) születik. (…) A földbe tartasz. Elmúló (t)avas(z) vagy.” A (F)eljegyzésben: „(F)élek. Minden annyiban marad. Rosszul szeretünk. Keresünk… Elfogy a levegő.” Az Emberkert című vers néhány hátborzongató, félelmetes gondolata: „A rovarok láb alatt /egyedül halnak meg / a kutyák / gazdájuktól távolra  / mennek elpusztulni /gyakran egymásba marnak / a vadállatok / egymás szívéig jut a tekintetük (…) mélység/ (i)gazság / belehalunk egymásba /  elnyomja mint egy bogarat / elküldi mint egy kutyát / mar mint a vadak / embernek állata / (g)az / vagyok / aki vagy”. A Fejfán című vers valóságos keresztre-feszítés: ”Minden mögöttem / Minden előttem / Ember a kereszten / Felette / Alatta (Jajveszékel a falka /  Az ember / Istentelen / Az Isten / Embertelen/ A hiány teste  /Kereszten / Néha nő / Néha férfi/ Az embert valaki /Mindig felfeszíti.”

L. Móger Tímea a vajdasági, azon belül a kisebbségi lét, mikro-közelről a női lélek bonyolult mélységeinek jó ismerője és állandó vallatója, kíméletlen és megvesztegethetetlen mérlegre tevője, tetemre hívója. Legutóbbi könyvében az eddigieknél is pesszimistább hangot üt meg. Sötét, de erősen kontúrozott, kegyetlenül őszinte képét festi meg valóságának, valóságunknak.  Reméljük, az ötödik könyve már derűsebb, bizakodóbb lesz. Biztató, hogy kísérletező kedvében van: már nemcsak verset, hanem prózát is ír, filmforgatókönyvet, fotómanipulációkkal és jól sikerült, kifejező, színgazdag illusztrációkkal lepi meg olvasóit. Márpedig a kísérletező, újító ember előre néz, már a jövőt vallatja.

Újvidéki Rádió, Szempont: http://media.rtv.rs/hu/szempont/58444?fbclid=IwAR1zyUrI-tGvPTf8Qa9-TZCOqzr1BZA6yXogVDmWSL7rX2MmMQJXndk2xx4

Fekete J. József

„Élni kell-/ene”

Móger Tímea: Falvédőszövegek

Megjelent Lennert Móger Tímea negyedik kötete. Már ez a megállapítás is ellentmondástól terhes, mint a költészet általában. Arra gondolok, hogy a kötet egyelőre csupán elektronikus formában érhető el a kiadónál, a „könyv megjelenése” alatt pedig általában a papíralapú nyomtatvány boltba kerülését értjük. Ám a szegedi kiadó ígérete szerint erre se kell sokat várni.

Nem pártolom az „üvegről olvasást”, nem hozza át a kézbe fogható tárgy okozta izgalmat, a lapok felütésének finom erotikáját, és csak feltételezhetővé teszi a szerző által készítettet, elmozdításokra, csúsztatásokra, formai és színmanipulációra alapuló illusztrációinak nyomtatásban leképzett érzékiségét.

A szöveg viszont ugyanúgy olvasható, mint papírról, mindössze a nyomdaillat hiányzik belőle.

A Falvédőszövegek kapcsán majdnem azt írtam, hogy a szerző negyedik verskötete, de ezt mégsem állíthatom egy prózaszöveggel kezdődő kiadványról. A gyűjtemény ugyanis elegyesen tartalmaz verset, kisprózát, prózaverset, amelyeket a lírai alaphang kapcsol egymáshoz, így nyugodtan nevezhetjük lírai alkotások gyűjteményének, és ebbe bele kell értenünk még az illusztrációk lírai absztrakcióját is. Más, mint a korábbiak: Kollázs, 2012; Innensemerre szigetecske, 2015; Homo labilis, 2018, de mindhárom kötet jellegzetessége visszaköszön az új művekben. Kevesebb bennük a szójáték, noha nem maradtak el, több bennük az önfeltárulkozás, mélyebb az elmélyülés, hangsúlyosabb, de nem tolakodó a nemi identitás megfogalmazása, és mindezt a lírai attitűd tökéletes szövete hálózza egybe.

Az előző három kötetben a költőnő mintha azt kívánta volna bemutatni, hogy „lám, ezt is tudom”, vagyis zsonglőrködni a szavakkal, eljátszani a nyelvvel, most meg eljutott a „lám, ez vagyok én” önteremtő verseléséig. Sőt, ezzel egyetemben szinte a költészet egyenes tagadásáig. „Ennek a garzonlakásnak az ablakából pont olyan az ősz, mint amilyen” – írja, és ezzel a költői trópusok alapjának, a hasonlatnak az érvényességét kérdőjelezi meg. Körmönfont fogalmazás, kíváncsiságot (reményt) kelt, de a mondat lebegőben hagyott befejezése kijózanít, nincs a látványban semmi különös, tehát költőileg hasznavehetetlen, és ez lelombozó. Kiábrándító, elkeserítő, sőt, kétségbeejtő. A költőnő ugyanezt érzi magánéletének alakulásában is. A Menni vagy nem lenni című forgatókönyvében megjósolta, hogy maga is megpróbálkozik a külföldi egzisztencia megteremtésével, és hogy vesztesként (vagy éppen győztesként) mégis hazatér. Erről mostani kötetében is olvashatunk: „A rokonaimmal ritkán találkozom. Nyirkos őszi árnyéknak érzem magam közöttük. Életrevalóak, dolgosak és a saját anyanyelvükön csak belül sírnak. Már. Még. Bevándorlók, akik kivándoroltak önmagukból. Nem leszek képes rá. Nem leszek képes rá. Ezt mantrázom, majd eloltom a lámpát és bealszom.” Elmenni vagy maradni – egy próbát megért, költői poggyász lett belőle: „Megfutamodás volt idejönni. Bátorságra vall, ha hazamegyek.”

Egy felnőtt, nemi vágyát nem palástoló, máskor a testiség iránti viszolygását is kifejezni képes nő, akiről nem tudni, mi lenne inkább: szerető vagy feleség, a normális élet iránti vágyainak kivetítése ez a reménytelenségtől, kilátástalanságtól, magánytól terhes könyv.

Korábbi alkotásaiban a költői szituáció inkább formai jellegű volt, a szójáték, a nyelvfilozófia, a jelentés-átértelmezés vitte a prímet, majd lassan leszakadtak ezek az avantgárd beidegződések, és a jelenlegi lírai periódusa már az érzelmek megfogalmazására és átadhatóságára összpontosít. Ennek folyományaként prózai szövegeiben is a költő, szólama szerint a költőnő beszél. Prózái lírai remeklések. Bölcselkedő elmélyülései filozofikus önvizsgálatokat eredményeznek. Tőmondatainak – szómondatainak drámai feszültsége szétrobbantja a prózaszöveget, és kitölti a prózavers lírai keretét. Ettől lesz teljes ezen lírai alkotások gyűjteménye.

Magyar Szó, Olvasólámpa, 2020. augusztus 20

https://www.magyarszo.rs/hu/4381/Velemeny_Olvasolampa/224925/%E2%80%9E%C3%89lni-kell-ene%E2%80%9D.htm

„Mélyebb kapcsolatba kerültem magammal”interjú

Ízig-vérig Móger Tímea a költő negyedik verseskötete, hiszen az illusztrációkat is ő maga készítette, hogy a versek mellett a képek is beszéljenek az ember magányáról és a beteljesedés hiányáról. A doroszlói költő, újságíró, szerkesztő és művelődésszervező a Kollázs, az Innensemerre szigetecske és a Homo labilis után a Falvédőszövegek című kötettel jelentkezett, mely a szegedi Areión Kulturális Egyesület gondozásában jelent meg.

* A negyedik versesköteted jelenik meg hamarosan nyomtatásban (is). Ennyi kötet és élettapasztalat után változott-e az írói módszered? Könnyebben születnek a szövegek, vagy éppen nehezebben?

— Hadd szóljak mindenekelőtt a könyv megjelenésének körülményeiről. A vírushelyzetre való tekintettel döntöttünk úgy a kiadóval, a szegedi Areión vezetőivel együtt, hogy praktikusabb először e-könyvként megjelentetni a Falvédőszövegeket. Körülményes most eseményeket, könyvbemutatókat szervezni, főleg országhatárokon ide és oda ingázva, napjainkban a szöveg könnyebben eljuthat az olvasóhoz az interneten. A kiadóban máris megvásárolható az e-könyv, mely az ősszel jön nyomtatásban is. Ami nálam az írás jelenlegi folyamatát illeti, semmi nem változott, esetleg csak a témáim jellege vagy megközelítése lett más. Továbbra is, úgyszólván, „megélt” szövegekről van szó. Saját élményekből, körülményekből és a környezetem hatásaiból táplálkoznak az írásaim. Ennélfogva természetesen a maguk útján-módján születnek. Szeretem érlelni őket, a letisztulás folyamatát magamban és a szövegben is nagyon fontosnak tartom. Az új könyvben lényegesen kevesebb a zárójel, a többértelműség. Sokkal konkrétabban fogalmazódnak meg az érzelmek és a gondolatok. Betudható mindez annak is, hogy a versek és a prózaversek mellett rövidprózák szintén találhatóak a könyvben. Ennek ellenére a gondolati, az üzenetbeli tömörség, szabatosság maradt és szándékaim szerint marad is a szövegeim sajátja.

Falvédőszövegek a legújabb köteted címe. A falvédők mindig az idillt, az életre szóló jótanácsokat jelenítik meg, a kötet verseiben viszont éppen az ellenkezőjét mutatod be. Mesélnél egy kicsit a versekben olvasható férfi-női viszályról, folytonos harcról, a keserű visszanézésekről?

— Úgy tapasztalom, a férfi-női viszály témája kimeríthetetlen, bennünk és az alkotás terepén is. Egész életünkön át igyekszünk helyre tenni azt magunkban és magunkat a másik emberben. Ahogyan ez a mindennapi életünk állandó része, úgy a szövegeinké is. A Falvédőszövegekben szereplő „történetek” egy része fikció vagy a környezetből is ellesett sztori, és persze van olyan élmény, amely konkrétan velem történt meg. Mindig arról lehet a legjobban „mesélni”, amin már túl van az ember, lelkileg és az idő távlatát tekintve is. Mindenképp fontos, hogy ilyen személyes dolgokról akkor beszéljünk, amikor már kellő távolságból tudunk rálátni a történésekre és bennük önmagunkra. De hát ez adja magát, hiszem, hogy egy szöveg sem íródik meg előbb vagy később, mint ideje van.

* A kötet prózaversei már-már a prózába hajlanak. Gondolkodsz irodalmi műfajváltáson?

— Van, hogy egy-egy mondanivaló más formát kíván magának. Így voltam most ezekkel a „történetekkel”. Hosszabb formában bontódhatott ki a mondanivaló, utat adtam neki. Az egyik kritikában el is hangzik, hogy a kisprózáimban is a lírai énem szólal meg. Egyáltalán nem hiszem, hogy műfajváltás következik, sőt. Egyre mélyebb rétegek bomlanak ki bennem a versírás közben. Szörnyű, amit megélünk most, a korona korában, a bezártság, elzártság, bizonytalanság idején. Maga az elvonulás, az elcsendesülés azonban esetemben kedvezett az alkotási folyamatoknak. Bensőségesebb, mélyebb kapcsolatba kerültem magammal és ezzel együtt a verssel, a verseléssel is. Ez viszont már egy reménylett, majdani kötet története…

* Az illusztrációkat is te készítetted. Mi ennek az előzménye, írás közben már láttad magad előtt a képeket?

— Vizuális alkat vagyok. Az előző könyvek esetében is elhangzott több véleményben, hogy erősen képi verseket írok, szinte „látni” lehet bennük az adott hangulatot, mondanivalót. Mindig is vonzódtam a dekoratív dolgokhoz, tárgyakhoz. Kezdettől fogva fontos az is, hogy a könyveim szép, kifejező alakot öltsenek. Sokat köszönhetek ebből a szempontból az eddigi illusztrátoraimnak, szerkesztőimnek. Most úgy éreztem, eljött az ideje annak, hogy megpróbáljam képek, rajzok, fotómanipulációk által is kifejezni magam. Azt hiszem, hogy nálam a korral is jár mindez, édesanyám kiválóan festett egykor, de sajnos abbahagyta, és ahogyan idősödöm, észreveszem magamon, hogy igényem van ebben az „örökölt” műfajban is megmutatkozni. Arról nem is beszélve, hogy mennyire ösztönzi egymás kibontakozását a két műfaj, a szó és a kép. Izgalmas, komoly játék, melyet nagyon élvezek.

* A fotók születtek a vershez, vagy megtörtént ennek a fordítottja is?

— Előfordult mindkét módon. Megesett, hogy a kép nyitott teret egy-egy gondolatnak, indított el bennem mondanivalót. Olyan párhuzamok ezek, amelyek végül találkoznak… Bízom benne, hogy az olvasóban, a képek nézőiben is.

* A szövegekben és a kötet képi világában is többször megjelenik a hal, melyről köztudomású, hogy a szaporodás szimbóluma, miközben egyfajta meddőség, elengedés, bezárkózás sugárzik a szövegekből. Ez mennyire volt tudatos?

— Ez egyáltalán nem volt tudatos. Számomra, bennem inkább az őskereszténységgel függ össze a hal szimbolikája. Úgy éreztem és gondoltam, valamiképpen az eredeti, az eredendő örök értékekre jóleső, morálisan hasznos emlékezni és emlékeztetni, magunkat meg egymást. Jelenleg van ok be- és elzárkózni, de nem öncéllal, tanuljunk és tanítsunk közben, hátha jobb világra eszmélhetünk, ha előbújunk a csigaházból majdan. A csiga például szintén gyakori szimbólum…

* A lírai énről kiderül, hogy szeret elcsendesedni az otthon magányában. Mi a helyzet a szerzővel? Mennyire visel meg ez a némaság, hogy nem lehet irodalmi rendezvényeket szervezni, találkozni?

— Jelenleg remekül elvagyok a már említett „csigaházban”, lassan, mélyen és termékenyen. Egész biztosan elérkezik majd a kitekintés pillanata meg igénye is, de egyelőre igyekszem minél inkább befelé figyelni. Az internetnek köszönhetően meg lehet mutatni a Falvédőszövegeket különböző módokon. A bemutatókat és a személyes találkozásokat persze már nagyon várom, azoknak megvan a külön varázsuk, melyet semmivel nem lehet helyettesíteni.

Móger Tímea

(J)óvátétel

(Ö)kölben a kéz. Öbölben a hajó. Kikötni jó. Ha volna jó. Házak előtt kispad. Kínpad. Kapualjak magánya. Aránya nélkül. Hűlt helyünk. Hiába békül a kéz. Nyílik a ház. Ügyes halált adj. Istenem. Népet a házba. A népbe életet. Hajónak kikötőt. Múlandónak időt. Tegezz halkan. Gyógyíts (sz)óval. Tettvágy. A ház. Ha épül. Minden (v)ér a falba (sz)épül.

Bíró Tímea, Hét Nap- Heti Interjú

https://hetnap.rs/cikk/%E2%80%9EMelyebb-kapcsolatba-kerultem-magammal%E2%80%9D-32597.html?fbclid=IwAR1nTafe-MYEBd_RprmusDqiC21arxGrmTyk8FXGco7I8A2_P1GmTh84GTw

L. Móger Tímea

(F)alak

Mögèjük lèpek

Mögöttük èlek

Senki

Nem ülhet le mellém

Nem állhat közénk

Betölteni az ürességet

Nem elég az ember

Nem elég az élet

Vallani kell az időnek

A jövőnek

Amikor elpártolunk egymástól

Nem adjuk meg a lehetőséget

Hogy velünk múljon

Az érzelem

Velünk múljon el az élet

Támasztom a fejemet

Egy falnak

Több szívem van

Mint egy halnak

Mégis (f)élek

Bátrak szabad szájával

Nem beszélek

Támasztom hátamat

A zajnak

Emberek halnak

Meg egymásban

Ketten egyedül

Megússzák a tengert

Felállítanak bármilyen

Nagy falat

Akár egy nyaralás alatt

Árnyékok alakjában

,,Közeleg a tél”

Elveszi tőled a rügyet

Az ügyet

A múlt hantja

Növekszik

Öregszik

Rohadt

Duma

(V)érzik a Duna

Népes

Véges

Néptelen

Végtelen

Tájak ura

Az idő

Falak alakjában

Mutat és takar

A világ fanyar

Kanyar

Ahol (balesetet) szenvedünk

Jut is marad is

Amiből jár nekünk

Hosszan gyógyul

Voltból a lesz

Falra taggelt

Krisztus-kereszt

Magyar Szó- Kilátó, 2020. szeptember 5

https://www.magyarszo.rs/hu/4395/mellekletek_kilato/225819/(F)alak.htm#.X1SUY8KRNpU.facebook

L. Móger Tímea illusztrációja

Mindig különleges meglepetés és öröm, ha az ember versét megéneklik, zenésítik. Hát még, ha ilyen jól és szépen teszik…!- Köszönet érte, kedves Hoppál Basspoetry Mihály és Gál Hedda!

L. Móger Tímea versére a zEtna Kiadó estjén: Zene, gitár: Hoppál Mihály BassPoetry: